Reggel indulás előtt még átszaladtam a boltba útravalót venni magamnak. Miután összekészülődtem, ismét átbattyogtam a falun, ami a talajmenti párában igazán bájos látvány volt. Egy jó darabon még aszfalton vezetett az út, mire végre betért az erdőbe. Ahogy haladtam egyre beljebb, úgy lett egyre gyönyörűbb a környezet. A fák között óriási, itt-ott mohával benőtt sziklák álltak őrt, ki tudja, már hányezer éve.

A faluban biztonságban éreztem magam, annál is inkább, mivel az egyik ház kerítésére ki volt írva, hogy: „Ebben az utcában szomszéd vigyázó szolgálat működik!” Ez igazán megnyugtató volt még nekem is. Hosszasan gyalogoltam, most már sokkal kényelmesebben, mint eddig. Lassan kiértem a településről, s a következő kilométerek szerencsére már eseménytelenül teltek.

Kelenföldről indultam a fél 8-as vonattal, kényelmes tempóval tervezve a napot. Már ott kiszúrtam magamnak egy fiatal férfit (nem azzal a célzattal). Fehér ing, vajszínű nadrág, barna velúrbőr cipő, bőr irattáska, benne egy szál vörös rózsa kis rezgővel. Mellzsebében fehér mezei virág díszlett. Gondoltam is, milyen kis cuki, találkozik a szerelmével. Ugyanarra a vonatra szállt fel ő is, mint én.

Az erdőbe bekandikáló Nap gyönyörűen beszínezte a fák leveleit és mivel ezen a szakaszon már nem volt akkora tumultus, még élvezni is tudtam a látványt. Az egyik széles panorámát kínáló szakaszon leültünk egy kidőlt fára és elkészítettük a közös, már fáradt szelfinket.

A Szabó-köveknél biciklis fiúk állták az utat. Ugyan látták, hogy Ágival fotózni szeretnénk, mégis úgy álltak a kép közepén, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Nem vártuk meg, amíg észbe kapnak, igyekeztünk tovább. Innen már nem volt sok hátra a kilátóig, bár az a nem sok elég kemény volt.

Találtunk egy érdekes sziklát, ahová Ági föl is mászott nagy örömmel. Linda itt le tudott előzni minket, így volt némi sikerélménye. Tovább mentünk kényelmes tempóban. Ismét megelőzött bennünket egy fiúcsapat, de nem foglalkoztunk egymással. Kis idő múlva a fák közül nyílt egy nagyon kevés kilátás, épp csak annyira, hogy tisztába kerüljünk a magassággal, amit idáig leküzdöttünk.

Júliusban megkezdett túránk folytatását csak mostanra tudtuk összehozni Ágival és Lindával. Nélkülük nem akartam menni, mivel megígértem nekik, hogy együtt folytatjuk, tekintettel arra, hogy olyan jól érezték a múltkor magukat. Pedig ha tudtuk volna, mi vár ránk, valószínűleg mindhárman azt mondtuk volna, inkább csináljam egyedül.

A mészégetőtől csodás panoráma nyílik a közeli Bakonybélre, s aki nem olyan rest, mint én, az a közeli magaslesből is megnézheti a kilátást. Én inkább elindultam a jól megérdemelt kávém felé. Közvetlen a falu határában a Gerence patakon átkelve jutottam el a Vadszőlő Étterembe, ahol augusztusban már pecsételtem, így most csak egy forró cappuccino-t kértem és leültem kint egy padra.

A völgy alján jóval hűvösebb volt, mint odafönt, de kit érdekelt, amikor ez alatt a pár száz méter alatt annyi csodát láttam, amennyi akár egy életre is elég lenne? Ismét elveszve az időben alaposan magamba zártam a látványt és az érzést. Igen, az ilyenek miatt szeretem a túrázást, az erdőt. Autóval nem megközelíthető, tehát lustáknak nem való, de pont ez a jó benne.

Reggel, elkerülve a két és fél órás utazást, illetve a késői indulást, korán indultam el, így viszont nem Kislődre, hanem egyből Városlőd központjába érkeztem, innen kezdtem aznapi menetelésemet, de talán bocsánatos bűn, hogy a két település közötti kb. 2 km-es szakaszt kihagytam a gyaloglásból.

A falu szélén található a Csárda-hegyi őskarszt. A kék jelzés itt halad el, így azt a 10 méter kitérőt igazán megéri. Nem olyan nagy, mint amire a beszámolókból számít az ember, viszont érdekes. Érdemes több időt rászánni, mint amennyit én szántam rá és végigjárni a tanösvényt.

Továbbra is bőgtek a szarvasok, több is volt, mert hol innen, hol onnan jött a hang. Igyekeztem minél halkabban, minél észrevétlenebbül haladni, nehogy összetörjem ezt a varázst. A csodát végül nem én törtem meg, hanem egy kerítés, melyen keresztül létra vezetett a túloldalra.

Reggeli után elbuszoztam Nagyvázsonyig és a már ismert útvonalon indultam meg a vár felé, ahol a napi túrám kezdődött. A faluból kiérve a műút mentén haladtam hosszan. Szerencsére nem volt nagy forgalom. Az egyik kisteherautóból két srác integetett nekem vidáman, dudálva. Most vagy tetszettem nekik, vagy tudják, hogy miért voltam ott, mert ők is kékeztek már.

Miután kellően kinézelődtem magam, elköszöntem a nyugdíjasoktól és tovább indultam Nagyvázsony felé. Széles nyiladékon, őszi kikericsekkel körbevéve vezetett az út. Szemben a következő napi uticélom, a Kab-hegy látványa kísért végig. Ennek köszönhetően, na meg, hogy táblát, jelzést nem láttam, a Szent Erzsébet kolostor romjait sikerült kihagynom a látnivalók sorából.

Laza sétával értem Balatonhenyére, bár azért annyira nem henyéltem. A település központjában pecsételtem, majd fölfelé indultam a faluból kifelé. Itt kellemesen melengetett a Nap, s miután egy tisztásra értem, le is vettem végre a pulóvert magamról. Nemsokára véget ért a mezőn a séta, de még mielőtt bevettem volna magam az erdőbe, egy utolsó pillantással sandítottam az egyre inkább távolba vesző Balatonra.

Éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Nem ébredtem fel semmire, reggel pedig kipihent voltam és nem fájt semmim. Összeszedtem magam, megreggeliztem és újfent célba vettem a buszpályaudvart. Kicsit hűvös volt, némiképp fáztam a vékony kis pulóveremben. Természetesen kizárólag ujjatlan pólókat csomagoltam a 4 napra, hogy érjen még a nap és ne hülyén süljek le, ha már leveszem a pulcsit. A fene se gondolta volna, hogy még a bundabugyi is elkelne.

Csobáncról ideje volt elindulnom. Még mindig messze volt a cél. Szerencsére lefelé már kényelmesen járható úton haladtam. Ismét szőlők mellett gyalogoltam, mint már oly sokszor. Aztán nem bírtam tovább. Úgy csalogattak a piros szőlőszemek, hogy lehetetlenség volt ellenállni nekik és egy egész fürttel lelegeltem. Lesz, ami lesz, vagy meghajt, vagy nem, de nem hagyhatom ott azt a csodás fürtöt.

A tördemici kilátóhelyről visszasétáltam a kékre, majd immár a Badacsony (majdnem) vízszintes tetején battyogtam tovább a Ranolder kereszt felé, amit már idefelé messziről kiszúrtam a vonatról. Kicsit lógattam a lábamat, elnéztem az alattam fekvő Balatont és a part-menti apró házakat, amik mintha pici játékházak lennének a magasból. Olyan közel volt, hogy az egészet kézzel meg tudtam volna érinteni, s mégis olyan távol. Végül nem sokat időztem itt, hosszú út állt előttem és még egy pár kilátóhely.

2019. szeptember 17-én reggel már a cókmókommal indultam munkába, hogy a délután 4 órás vonattal tudjak is indulni Tapolcára, ahol a szállásomat foglaltam. Mivel hosszabb napi távokat terveztem, gondoltam, kis hátizsákkal próbálkozom és utazok minden reggel és délután, főleg, hogy az első napra ütemeztem a túra legnehezebb részét: a Badacsonyt, a Gulácsot és a Csobáncot megmászni. Úgy 3 óra vonatozás várt rám, végig a Balaton északi partján. A vonat elég lepukkant volt, koszos és büdös, ahogy annak lennie kell Magyarországon, de ezt ugye ki tudja előre. Viszont a gyülekező sötét fellegek között félúton dupla szivárvány kísérte utamat egy darabig, abban gyönyörködtem a koszos ablakon keresztül.

A csurgói félmeztelen titán tanácsára felmentem a kilátóhoz, annál is inkább, mivel végig ki volt táblázva az út. A kicsivel több, mint 1 km-es kitérő valahogy többnek tűnt, de valószínűleg amiatt, hogy már kezdtem érezni az addig megtett út hosszát a lábamban. Nem tudom miért, de kezdtem magam hajtani, hogy minél előbb fölérjek a kilátóhoz, amit úgy éreztem, végtelen távolságra találok. Aztán mégis megérkeztem.