A völgy alján jóval hűvösebb volt, mint odafönt, de kit érdekelt, amikor ez alatt a pár száz méter alatt annyi csodát láttam, amennyi akár egy életre is elég lenne? Ismét elveszve az időben alaposan magamba zártam a látványt és az érzést. Igen, az ilyenek miatt szeretem a túrázást, az erdőt. Autóval nem megközelíthető, tehát lustáknak nem való, de pont ez a jó benne.
A táj szépsége rabul ejt, a szívemből egy kis darabka pedig örökre itt marad, amitől én nem kevesebb leszek. Ellenkezőleg. Minél több darabot hagyok ott valahol a szívemből, én annál többet kapok cserébe. Kényelmesen sétáltam tovább, immár fölfelé, ki a völgyből. Csodaszép erdőben vitt a kék, kényelmes erdei úton, magas fák között, az egykori Franciavágás-Királykapu-Városlőd kisvasút rég elhagyott nyomvonala mentén. Kilométereken keresztül ebben a mesés erdőben haladtam, egyetlen emberrel sem találkoztam. A megtestesült nyugalom volt ez a szakasz.
Továbbra is magas fák között, de ismét egy szurdokszerű völgyben haladtam. Dús aljnövényzet díszítette az ösvényt. Igen, díszítette, mert olyan növényeket is láttam, amiket sokan a lakásban cserépben nevelnek, itt viszont lépten-nyomon sűrű, hibátlan és harapnivalóan zöld levelekkel büszkélkedhettek. Élmény volt az alig látható kanyargós ösvényen, kidőlt fákon át, néhol pedig vékony erecskén átugrálva gyalogolni.
Németbányánál a falu határában kell pecsételni, ehhez viszont le kell térni a kék jelzésről, ami után nem árt figyelmesnek lenni, ugyanis ha itt nem nézi meg az ember, hogy hol kell majd visszafele bekanyarodnia, akkor garantált, hogy bolyonghat egy darabig, keresve a helyes utat. De még így is csalóka. Én is tovább mentem, pedig érzékeltem odafelé menet a jelzést és a szűk ösvényt, amerre menni kellett, mégis elrontottam. Itt erősebben elkezdett emelkedni, de nem hosszan, majd egy darabig még folyamatosan, bár enyhébben továbbra is fölfelé tartott az út, később pedig lágyan hullámvasutazva folytatódott a menetelés. Bakonybéltől 8 km választott el, ennyi volt hátra a Bodajkig tartó szakasz bezárásához. Ez alatt a 8 km alatt nem történt semmi, hacsak azt nem számítom, hogy szorgos favágókkal is találkoztam (egészen pontosan ketten termelték ki az erdőt), közben pedig azért imádkoztam, hogy a sofőr, aki egyben a teherautóra rakodást is végezte, észre vegyen és ne vágjon fejbe egy farönkkel, miközben ráemeli a platóra. Nem lett volna szerencsés helyzet, de persze érzékelte a jelenlétemet és nem történt baj. Itt már egyre több kirándulóval találkoztam. Volt, aki kutyával, volt, aki a párjával veszekedve, s volt, aki bringával rótta az utat.
A bakonyi mészégetőnél viszont megálltam egy kicsit nézelődni.
A Bakonyban 250 éven át foglalkoztak mészégetéssel. A meszet fertőtlenítésre, házak tisztán tartására, meszelésre, építkezésnél kötőanyagként használták. A mészkőt 900-1000 fokon égették, ami így szén-dioxidra és kálcium-oxidra bomlott szét. Mivel a szén-dioxid légnemű anyag, a levegőbe távozott, s megmaradt a szilárd halmazállapotú kálcium-oxid, vagyis az égetett mész. Az égetés során 1 kg kőből kb. fél kg mész keletkezett. Utoljára a ’90-es évek elején égettek itt meszet. A kemencét 2008-ban rekonstruálták.
Folyt. köv.
