Éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Nem ébredtem fel semmire, reggel pedig kipihent voltam és nem fájt semmim. Összeszedtem magam, megreggeliztem és újfent célba vettem a buszpályaudvart. Kicsit hűvös volt, némiképp fáztam a vékony kis pulóveremben. Természetesen kizárólag ujjatlan pólókat csomagoltam a 4 napra, hogy érjen még a nap és ne hülyén süljek le, ha már leveszem a pulcsit. A fene se gondolta volna, hogy még a bundabugyi is elkelne.

Ugyanott szálltam le a buszról, ahol előző nap felszálltam, majd a busz haladásával megegyező irányban indultam el én is. Egy darabig aszfalton, aztán szőlők mentén. Tehenek helyett itt birkák bámultak meg. Ezek is csak meredtek rám, nem szóltak semmit. Aztán, miután látták, hogy nem bántom őket, mégis rám köszöntek. Sajnálom, hogy nem figyeltem a telefonomat, mert így kihagytam a töttöskáli templomromot, táblát pedig nem láttam, ami figyelmeztetett volna. De lehet csak elmerengtem. Szoktam olyat. Az Öreg-hegyi-kút után az út erősebben emelkedve visszakanyarodott a hegyoldalban, jobbra pedig igazán szép kilátás nyílt a Balaton-parti tanúhegyekre. Irigylem azokat, akiknek itt van a hétvégi házuk. El bírom képzelni, hogy itt töltöm el a nyaraimat. Ilyen pazar kilátással ilyen nyugodt helyen eltengődnék valahogy. Nagyon szép volt a látvány, igazán megkapó. Tovább mentem. Balról láttam egy ölelőfát, a fa alatt pad várta a megpihenni vágyókat. Mintha egy kis szentély lett volna, kis kapuszerű bejárata volt a helynek. A fán a Dalai Láma üzenete volt kifüggesztve: „Az élet igazi értelme: Látogatók vagyunk ezen a bolygón. Kilencven, vagy legfeljebb száz évig vagyunk itt. Ezen idő alatt meg kell próbálnunk valami jót, valami hasznosat kezdeni az életünkkel. Ha hozzájárulsz más emberek boldogságához, akkor meg fogod találni az igazi célt, az élet igazi értelmét.” Az első mondat mélyen beleszántott a tudatomba, és éreztem, hogy az utóbbi időben ért vélt vagy valós sérelmeimet, az összes bánatomat kezdtem elengedni. Hozzáértem a fához és elemi erővel kezdtek potyogni a könnyeim. Megkönnyebbültem. Elengedtem a szállással kapcsolatos fájdalmamat is. Jól éreztem magam. Megtöröltem a szemeimet és még mindig meghatottan, de már sokkal könnyebben haladtam tovább.

Hamarosan az Eötvös Károly kilátó faépülete előtt álltam. Nem kellett sokat lépcsőzni és már a tetején is voltam. Leesett az állam az elém táruló látványtól. Nem tudom elmondani, mennyire szép volt. Alattam a zöld erdők és mezők, távolabb a tanúhegyek és a Balaton. Ahogy balra fordultam, a kelő Nap szikrákat szórt a vízre, melyek millió felé vetették ezüstösen csillogó fényüket.

Kicsit belefeledkeztem a látványba, de nem bántam. Aznapra már nem volt akkora táv tervezve, amit meg kellett tennem, mint előző nap. Kényelmesen indultam hát tovább, át a Fekete-hegy szelíd dombjain. Füves lankákon vágtam keresztül, nagyon szép és nagyon kényelmes út volt ez. A Vaskapu völgyében úgy éreztem magam, mintha szurdoktúrán lennék, bár a szurdok peremén vezetett az út, nem benne.

Rövidesen ismét szőlőültetvényekhez értem, ahol megint falatoztam a finom gyümölcsből. Továbbra is a piros szőlő volt a nyerő, bár igazán érdekes volt a különböző fajtájú szőlőket egymás után kóstolni. Elképesztő, mennyire különböztek az ízek.

Folyt. köv.