A falu szélén található a Csárda-hegyi őskarszt. A kék jelzés itt halad el, így azt a 10 méter kitérőt igazán megéri. Nem olyan nagy, mint amire a beszámolókból számít az ember, viszont érdekes. Érdemes több időt rászánni, mint amennyit én szántam rá és végigjárni a tanösvényt.
Azt mondjuk simán el bírom képzelni, hogy nyáron az őskarszt – egyébként minden bizonnyal máskor is – nedves és nyirkos alján számtalan repülő élőlény igyekszik vámpírként hozzáférni az ember véréhez, de ez hozzá tartozik a faunájához. És ha már kimozdul a négy fal közül valaki, akkor meg ne nyavalyogjon, hogy rajta kívül más élőlények is élnek a bolygón.
Az Úrkút keleti szélén magasodó Csárda-hegy oldalában 1917-ben, szén után kutatva fedezték fel az ország legnagyobb mangánérc készletét. Kézi, külszíni fejtéssel termelték le a mangánércet, és fokozatosan, eredeti állapotának megfelelően került napvilágra a 100 millió éves őskarszt. A rózsaszínes, jurakori mészkőben tengeri állatok mészvázas maradványai is előkerültek. A két szintből álló katlanba korláttal ellátott falépcsősor vezet. A katlan alján, sajátos mikroklímának köszönhetően, jó pár fokkal hűvösebb van. Mohák, páfrányok népesítik be a sziklafalak alját, rengeteg védett növényfaj kedveli ezt a nyirkos, hűvös, árnyékos klímát. 1951 óta országosan védett a terület. 2013-ban az év földtani értékévé választották a Csárda-hegyi Őskarsztot.
Miután kinézelődtem magam, tovább szedtem a lábaimat. Hamarosan megtizedelt erdős részen vezetett az út, de szerencsére nem sokáig. Azt kell mondjam, ilyen kuplerájt erdőben még nem láttam. A gallyak ahova repültek, ott hevertek szanaszét. Egy kis mezei pocok is szörnyet halt e tájék láttán. Valószínűleg előttem nem sokkal érhetett oda, mert még teljesen friss volt a teteme, nem kezdték meg munkájukat rajta a rovarok. El bírom képzelni, hogy érezhette magát szegényke. Hosszú vándorútján egyszer csak megérkezik ide, körbenéz, meglátja ezt a disznóólat és elszörnyedve konstatálja magában, hogy ennyi akadályon hogyan fog ő átjutni, miközben sehol egy kalász, amiről lepotyogna valami étel. Azt nem tudom, hogy melyik irányból haladhatott, de az ösvény szélén pihenő teteme azt feltételezi, hogy: A – már a terepet látva az előtte álló kihívástól megrettent és kis szíve nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, vagy B – átjutott a gallytengeren és végkimerülésben halálozott el. Esetleg C – meghallotta dübörgő lépteimet és halottnak tettetve magát próbált megmenekülni tőlem, nehogy ő legyen az aznapi vacsorám. Erre most már nem fog fény derülni sohasem, örök rejtély marad. A csalán bezzeg elsőként jelentkezik, hogy élni akar. A semmi közepén, ágak között tör utat az ég felé, követelve magának létjogosultságot.
A továbbiakban eseménytelenül telt az út, sík vidéken, illetve alig-alig emelkedve vitt a jelzés Városlőd irányába. Se szarvasbőgés, se róka, se mókus, se semmi. Kislőd határában a Sobri Jóska Kalandpark jelezte, hogy hamarosan véget ér aznapi túrám. Ismeretlen turista lévén a vasút alatt húzódó átjárón keresztül közelítettem meg az állomás épületét, ahol pecsételnem kellett, ezzel szemben mások a töltésre valahol felgyalogoltak, ezzel megspórolták maguknak a plusz kilométeres kitérőt. Benyomtam a bélyegzőt a füzetembe, kicsit leültem a padra pihenni, mialatt megnéztem a menetrendet vissza Tapolcára. Indultam is gyorsan, hogy kényelmesen elérjem a buszt. Pár kilométert azért így is megtettem még Kislődig, ott is a falu túlfelén, a forgalmas 8-as úton lévő buszmegállót kellett célba vennem. Egy kicsit macerás, a google térkép megtévesztett egy pöttyet, de végül meglett minden. Mire megnéztem a táblát, jött is egy busz Veszprém felé, ami nekem tökéletes volt. Fél óra zötykölődés után be is ért a városba, ahol a csatlakozásra várva még bő fél órát kellett rostokolnom. Innen nagyjából egy órás utazás végén megérkeztem Tapolcára, ahol a szokásos bevásárlás megejtése után a szálláson készülődtem lélekben az utolsó túranapomra.
Lépések száma: 32728, megtett távolság: 26,87 km, átlagsebesség: 3,97 km/h, elégetett energia: 1966 kcal
