Nekem a másfélmillió lépés 1.792.337 volt. Kitérőkkel, eltévedésekkel együtt 1397 megtett km 62 nap alatt, melyből 370 óra 22 percet gyalogoltam. (Mindeközben 73.309 kalóriát égettem el.) De ezek csak számok. A lényeg ezen messzemenően túlmutat. Nehézségek és katarzisok útja. A magyar El Camino.

2018. július 6, péntek. Megérkeztem Dorogra. Bekerült az első pecsét újonnan vásárolt füzetembe. Nagy utazás kezdődött ezzel a pecséttel, mely kissé csáléra sikeredett, és amit idővel még több követett. Számos megpróbáltatással, kényelmetlenséggel, ugyanakkor varázslattal fűszerezett élményekkel. A Kék a szirének énekét adja, ha meghallod hangjait.

Átvészeltem, hogy az elején hullaként vonszoltam magam haza, de hamar szereztem egy általános jó kondit a mindennapokra és a következő túrákra.

Sokszor úgy eljöttem látnivalók mellett, mint egy vakegér, ezekre a helyekre vissza kell mennem még egyszer, de legalább, amikor majd ötödszörre járom végig a Kéket, akkor is mindig fogok találni valami újat benne.

Előfordult olyan eset is, amikor a bozótban valami állat a frászt hozta rám. Ez jellemzően egy félelmetes madár (mondjuk egy cinke vagy egy rigó), vagy egy jól megtermett hüllő volt. Egy varánusz. Csak kicsike. Olyan 20 centis. De legkedvesebb élményeim közé tartozik, amikor az erdő lakóival találkoztam, s csöndesen szemeztem velük.

Fenomenális érzés volt bokáig süllyedni a homokos sárba, de főleg az agyagosba, mert így legalább haza is tudtam vinni a hegyből egy darabot, ugyanakkor felejthetetlen élmény volt közben a felhőben úszó hegyek látványába belefeledkezni.

Rájöttem, hogy a napégéstől a szúnyogfelhő árnyéka jobban véd, mint a naptej, de boldogsággal töltött el, ha éppen mégis ez utóbbit kellett használnom.

Megbarátkoztam a vízhólyagjaimmal is. Olyannyira, hogy némelyiknek nevet is adtam (nyavalyás, afeneessenbele, a kidurrant, ezmeghogykerültide). Ezekre úgy tekintettem, mint harcban szerzett hősi sérülésekre, míg el nem múltak végérvényesen.

Általában nem vittem magammal egyetlen machetét sem, hogy utat vágjak magamnak az embermagas csalánosban. Rájöttem viszont, hogy az önként vállalt reumakezelés simán túlélhető.

Kilométerenként nagyjából egy kiló kosz ragadt izzadt testemre, de mint tudjuk, az egészség megőrzéséhez a felnőtteknek is szükségük van ennyire.

Megesett olyan is, hogy kutyaharapás miatt a helyi mufurc orvost puhítottam egy tetanuszért, s nemesebbik felem látványától egészen kezessé vált az öreg.

Amikor pedig nem volt kedvem megcsókolni a dagadt békát, hátha dagadt királyfivá változik (mihez is kezdnék vele), akkor inkább csak bottal piszkáltam meg, legyen egy jó napja. Viszont nem ítéltem veszélyesnek az erdőt, ugyanis nem jött szembe egyetlen medve, farkas vagy jeti sem. 

Amit mindezek mellett kaptam, az én vagyok már. Tele élményekkel, érzésekkel, boldogsággal és büszkeséggel. Szeretettel, tapasztalással, tisztelettel. Minden nehézségért kárpótol az a számtalan csodálatos élmény, amit átéltem.

Az első eufória a Nagy-Szénáson, ahol 360 fokos panorámában volt részem, majd a Szent György-hegyről bámulhattam a tanúhegyek millió éves látványát.

A sejtelmesen ködös, őszi erdő csöndje, az eső faleveleken koppanó hangja, a szarvasok nászéneke, a rengeteg hullámzó domb, melyekről időnként pazar kilátásban volt részem, vagy amikor egy komoly kihívást jelentő út végén felértem a Kékesre. Sorolhatnám még.

Kaptam tőle barátokat, szerelmet, másfajta szemléletmódot. Megtanultam még jobban tisztelni a természetet. Megismertem olyan helyeket, ahová egyébként nem biztos, hogy elmentem volna. Rengeteg örömöt hozott az életembe, állandó vágyódást, hogy ismét úton lehessek, békét, megnyugvást, önmagamra találást, lelassulást, türelmet, elfogadást.

Ez az 1170 km a részemmé vált, én pedig a Kék része lettem és még jobban megszerettem általa Magyarországot. A helyet, ahol élek.

Korábban számtalan helyre el akartam jutni a világon, de rájöttem, itthon is ezernyi csoda vár rám, amelyeknek a felfedezésére egy élet is kevés. Szerelmes lettem.

Beleszerettem a Csobáncba, a Kékesbe, újraszerelmesedtem a Zemplénbe. S minden kis virág, rovar, állat, fa és kő, repedt aszfalt, ódon vár, lopott gyümölcs, arcomat simogató napsugár, hajamat borzoló szél, délibáb, madárcsicsergés és esőcsepp eggyé vált velem, s mosolyt hagyott ajkamon.

Megtapasztaltam a vidéki vendégszeretetet, a segítőkészséget és az egymásra figyelést, mely olyan jólesően simogatta lelkemet, amit örökre elraktároztam magamban. Nem is tudom szavakkal elmondani az érzést. Ezt mindenkinek át kellene élnie. Szebbé válna a világ. Tökéletes boldogság önmagában, minden külső behatástól és személytől függetlenül. És az enyém. Örökké. Az élmény pedig, amit a Kék ad, bárkié lehet, csak el kell indulni egy úton.

Amikor 2021. június 26-án megérkeztem Hollóházára az emlékműhöz és az utolsó pecséthez, azt gondoltam, micsoda magasztos érzés lesz a végére érni. De nem volt az, nem jöttek azok a bizonyos magasztos érzések. Vége. Megcsináltam. Ennyi. Persze boldog voltam, de semmi különös érzés nem fogott el, inkább csak egy kicsit zavarban voltam, nem igazán tudtam mit mondani, mit kezdeni magammal.

Három héttel később, amikor bementem a Természetjáró Szövetséghez fülig érő szájjal átvenni az oklevelemet, hirtelen átfutott rajtam, hogy én tényleg megcsináltam. Az oklevélen ott állt a nevem.

1170 km, ami nemcsak a lábamban van, hanem a szívemben is ott lapul, vele lüktet tovább. A buszon előtört belőlem a boldogsággal és büszkeséggel átitatott sírás. Megérkeztek az érzéseim. Az a sok kín és gyötrelem, de az a temérdek elmondhatatlanul csodálatos élmény, amit kaptam a Kéktől, meghozták az érzést, s hagytam, hogy akadálytalanul folyjon arcomon büszkeségem és boldogságom jeleként.

A számom 7358. Az én Kékem. Az én Szerelmem.