Reggel, elkerülve a két és fél órás utazást, illetve a késői indulást, korán indultam el, így viszont nem Kislődre, hanem egyből Városlőd központjába érkeztem, innen kezdtem aznapi menetelésemet, de talán bocsánatos bűn, hogy a két település közötti kb. 2 km-es szakaszt kihagytam a gyaloglásból.

A jelzés a faluból aszfalton vezetett ki, majd még hosszan műúton vitt, mire végre letért róla és elkerített legelők mentén hallgathattam még távolról is a 8-as úton száguldó autók tompa zaját. Két rozzant létrán átmászva, bokrok mellett, szűk ösvényen, lassan haladtam, de alig tettem meg pár lépést, amikor egy róka vonult át a mezőn. Megálltam és elkezdtem figyelni. Beizzítottam a telefonomat, hogy ezt most fölveszem végre, de olyan kényelmesen nem csinált semmit, hogy meguntam a videózást és elraktam a telefonomat. Akkor észre is vett, pedig nem voltam még annyira közel hozzá. Szemeztünk néhány másodpercig, mire úgy ítélte meg, hogy nem akar velem barátkozni és villámgyorsan elinalt – természetesen nem a mezőn keresztül, hogy láthassam, hanem be a bokrok közé, hogy véletlenül se akadjak a nyomára. Kárpótlásul (és búcsúzóul) egy-két szarvasböffentést még hallottam, de ezzel ki is fújt ez az élmény. Helyette legelésző tehenek látványa dobta fel a napomat. Ezek is úgy néztek rám, mintha sosem láttak volna még embert. Így érezhetik magukat az állatok az állatkertben. A sok bámészkodó kétlábú úgy mereszti rájuk a szemét, mintha csodát látna. Most én éreztem magam állatnak, ahogy ezek a jámbor tejcsarnokok engem csodáltak.

Fáradhatatlanul mentem tovább a mező szélén, mígnem a jelzés bevitt a sűrűbe és egyre lejjebb ereszkedve, egyre szebb helyre kerültem. Innen már nem hallottam az autók zaját, néma csönd honolt a fák között. Egy összetört híd állta utamat. Nem estem kétségbe, inkább élveztem a kalandot és elkezdtem játszani a gondolattal, vajon hogy fogok átjutni a túloldalra, ugyanis a híd alatt lévő patak elég széles és elég mély volt ahhoz, hogy simán ne tudjak átkelni rajta. Közelebbről megnézve a hidat, megállapítottam, hogy a gerendái elég vastagok és erősek még így is, hogy elbírjanak engem, így egy kis ügyességgel hamar átkeltem rajta. Amit viszont a túlparton láttam, az feledhetetlen volt. 

A fák levelei között beszűrődő napfény a patak csordogáló vizén járt vakító táncot, az erdő fái pedig igyekeztek a köztük bekandikáló fényt mindenfelé széthullajtani, tündöklő arany ruhát kölcsönözve a zöld leveleknek, miközben a völgy falán leomló sugarak lágyan simogatták ezer felé szóródó nyalábjaikkal az erdőt és az arcomat.

Folyt. köv.