Találtunk egy érdekes sziklát, ahová Ági föl is mászott nagy örömmel. Linda itt le tudott előzni minket, így volt némi sikerélménye. Tovább mentünk kényelmes tempóban. Ismét megelőzött bennünket egy fiúcsapat, de nem foglalkoztunk egymással. Kis idő múlva a fák közül nyílt egy nagyon kevés kilátás, épp csak annyira, hogy tisztába kerüljünk a magassággal, amit idáig leküzdöttünk.
A szemközti hegyen pedig már a csóványosi kilátó hívogatott. Megvártam a lányokat, s büszkén mutattam nekik, hogy oda fogunk felmenni. Mindketten elszörnyedtek, hiszen már idáig is rengeteget jöttünk (szerintük), az pedig még olyan távol van, mint az Androméda-köd. Próbáltam nem tudomást venni a lefagyásukról és indulásra buzdítottam őket. Lassanként sikerült fölérni a turistaházhoz, bár az utolsó 100-200 méteren nagy örömömben, hogy felértünk, előre siettem, aminek köszönhetően várhattam rájuk. Mialatt várakoztam, körbeszemléltem a terepet. Elég sokan voltak itt, bár ezen nem volt mit csodálkozni. Az idő tökéletes volt a túrázáshoz.
A Nagy-hideg-hegyi turistaház a Börzsöny szívében, 843 méteres tengerszint feletti magasságban található, a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén. A turistaházat a Turisták Inóci Társasága építette Az ország egyik legmagasabb fekvésű kőből épült menedékháza, mely egész évben várja a kirándulókat és síelőket, hiszen itt található Magyarország legnagyobb szintkülönbségű (220 m) sífelvonója is.
A turistaházba együtt mentünk be. A lányok megkönnyebbülve, hogy végre pihenünk, én pedig aggódva, mivel tudtam, hogy még hosszú út áll előttünk. Mindenki ivott egy kávét és elintéztük folyó ügyeinket is. Én megkerestem még a pecsétet, amit a felújítás alatt lévő helyen kicsit nehézkes volt használni, ugyanis alig lehetett hozzáférni az ajtón kilépve, de végülis meglett és ez a lényeg.
Nagyjából fél órát pihentünk (ennyit én sosem szoktam), aztán megindultunk a 2 km-re lévő Csóványos felé. A turistaházból kilépve a kék jelzés elkanyarodik a csúcs alatt, én azonban fölszaladtam a turistaház feletti, 864 méteres magasságon nyíló panorámáért. Érdemes.
Innen lefelé vezet az út, de csak azért, hogy utána keményebben tarthasson föl. A nehezebbik része ez, nem a turistaház alatti hosszú emelkedő. Innen meredekebb, bár rövidebb. Turisták hada özönlött a kilátó felé, egyetlen perc sem telt el úgy, hogy ne találkozzunk valakivel. Úgy éreztem magam, mintha otthon sétálgattam volna a plázában. Utáltam. Annak viszont örültem, hogy jól választottam meg az útirányt, mert a helyenként csúszósabb, helyenként kövesebb szakaszokon fölfelé kellett mennünk, nem lefelé. Egy magányosan túrázó srácot le is szólítottam, hogy lefelé is ilyen durva lesz-e az út, de megnyugtatott, hogy arra már egészen járható. Linda ismét lemaradt, de itt legalább már tényleg indokolt volt. Ági próbált begyűjteni két botot, hátha arra támaszkodva könnyebb, és ezt javasoltam Lindának is, de végül egyikük sem használt segédeszközt. Én alapból nem használok ilyet, mert engem inkább akadályoz, mint segít. Ahogy haladtunk előre, egyre nehezebb dolgunk volt a heggyel és egyre jobban éreztem, hogy dolgoznak az izmaim, különösen a hátsó fertályomban. Linda időnként vetett rám olyan pillantásokat, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor én már egészen biztosan alulról szagolnám az ibolyát, de javára szól, hogy mindennek ellenére kitartóan és lelkesen tolta magát fölfelé, pedig láttam rajta, hogy nagyon fáradt. Amúgy egyetlen zokszó nem hagyta el a száját.
Folyt. köv.
