Reggel indulás előtt még átszaladtam a boltba útravalót venni magamnak. Miután összekészülődtem, ismét átbattyogtam a falun, ami a talajmenti párában igazán bájos látvány volt. Egy jó darabon még aszfalton vezetett az út, mire végre betért az erdőbe. Ahogy haladtam egyre beljebb, úgy lett egyre gyönyörűbb a környezet. A fák között óriási, itt-ott mohával benőtt sziklák álltak őrt, ki tudja, már hányezer éve.
Vajon hány kiránduló mehetett már el mellettük, akik csak rájuk néztek, de nem mondták el senkinek a szépségüket? Engem teljesen elvarázsoltak ezek az ékszernek látszó kövek, sziklák, mintha óriás kisasszonyok nyakából leszakadt lánc gyöngyei gurultak volna szerteszét. Csodálatosan szép volt az erdő, nem győztem ámulni tökéletességén és aranyló színein. Nekem az ősz sosem az elmúlást jelenti, inkább a körforgás része, hogy élet mindig is van, volt, lesz, még ha az ember(iség) nem is lesz ennek mindig részese. Az ősz az elcsöndesedést jelenti, amikor lelassul a természet, s vele együtt az ember, ha figyel legbelső hangjaira. Megnyugvást jelent, befelé figyelést.
Hamarosan egy gímszarvas riadt meg lépteimre, s azon nyomban eltűnt a fák között, bár még kíváncsian visszafordult, néhány másodpercig távolabbról méregetve, hogy ki fia merte megzavarni őfenségességét legnagyobb lelki nyugalmában. Végül jobbnak látta végérvényesen eltűnni a betolakodó szeme elől. S hogy ne csak ennyi részem legyen a nagy élményekből, a természet kegyességének köszönhetően pár percen belül dámszarvas hangja ébresztett kábultságomból, minek köszönhetően most én vettem észre hamarabb az állatot, nem fordítva. Úgy 50-60 méterre lehetett tőlem, sötét bundája és hatalmas, vaskos agancsa alaposan elrejtette őt tekintetem elől, de még sikerült valamennyire szemügyre vennem, mielőtt ő is elinalt volna. Négyfős háreme az ellenkező irányba futott, amikor észrevettek.
Tovább sétáltam, bezsebelve az élményt. Rövidesen már a tardosi vörösmárvány bánya mellett bandukoltam. A bánya oldalából csak egy kis részletet láttam a fákon keresztül.
Tardoson már az Árpád korban fontos szerepet játszott a bányászat. A tardosi márvány tulajdonképpen átalakult mészkő, erős vastartalommal. Nem igazi márvány, csupán kiváló megmunkálhatósága és fényezhetősége miatt nevezik annak. A középkori vár- és templomépítkezéseken gyakran művészien megmunkálva hasznosították. A török hódoltság korában kb. 200 évig szünetelt a bányászat, mely a 18. század elején indult újra, s a kiegyezés után élte virágkorát. A bányában három jelentős színelőfordulás van: a legfelső 8-10 méter sötét barnásvörös, alatta 30-35 méter vastagságban vörös, ezt követően 5-6 méter vastagságban sárgás színű a kőzet. Ez alatt úgy 150 méter mélységig szürkés-fehér dachsteini mészkő található. A tardosi mészkőben gyakoriak az ősmaradványok, elsősorban az ammoniták. Ahol vörös színű kőben ammonitát látunk az ország bármely pontján, az biztos, hogy a tardosi kőfejtőből származik. A bánya magánterület, ahová tilos a belépés.
Az erdészháznál bélyegeztem, majd ismét egy csodás erdei szakasz következett. A Nap továbbra is összecsillámozta a leveleket, mesebeli hangulatot kölcsönözve az erdőnek. Jóleső érzéssel gyalogoltam egyre csak tovább a Nagy-Gerecse oldalában, óriásra nőtt fák védelmében. A meredek hegyoldalban kialakított ösvény egy ponton kilátást engedett a távolba, habár az erős pára miatt csak haloványan látszottak az alant elterülő lankák.
Folyt. köv.
