Továbbra is bőgtek a szarvasok, több is volt, mert hol innen, hol onnan jött a hang. Igyekeztem minél halkabban, minél észrevétlenebbül haladni, nehogy összetörjem ezt a varázst. A csodát végül nem én törtem meg, hanem egy kerítés, melyen keresztül létra vezetett a túloldalra.
Ott folytatódott a jelzés, viszont innentől nem hallottam már a szarvasok nászának hangját. Átmásztam a létrán és mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Más fák, más aljnövényzet. Mire a túloldalon kimásztam, egy harmadik világ kezdődött, ahol magas fák, füves ösvények és néma csönd fogadott. Menet közben ettem egy kis szendvicset. Nemsokára elérkeztem az utolsó méterekhez, ami rövid és kicsit erősebb emelkedőt jelentett. Még ott befejeztem a kajálást, s rögvest neki is veselkedtem a kaptatónak. Bizony, ez azért egy icipicit edzettebb izmokat követel. Szerencsére füves, jól járható az út, és ha hátranéz az ember, akkor még a szeme is könnybe lábad. A szemébe fújó széltől. Csak vicceltem. De tényleg bámulatos, ahogy a fák fölé érve megnyílik a táj.
Odafent a kék jelzés elkanyarodik, de aki itt jár, annak szinte kötelező elem a Kinizsi-kilátó felkeresése. Kb. 30 méteres vacak út vezet addig, de ez igazán elhanyagolható szempont, ha már idáig eljut az ember.
A Kab-hegy a Déli-Bakony legmagasabb csúcsa, tengerszint feletti magassága 599 m. A kilátóból széles panoráma nyílik a Bakony és a Balaton-felvidék erdőire. A Balaton legközelebbi partszakasza légvonalban kb. 20 kilométerre van innen, így a vízfelület csak tiszta időben válik láthatóvá.
A Kab-hegy egy hatalmas pajzsvulkán. Tompa szögű kiemelkedés jellemzi, csak a csúcs szűk környezete különül el jól látható módon, a többi része nem magasodik élesen a környezete fölé, mert enyhe lejtőit az alatta elhelyezkedő üledékes kőzetrétegen szétterült bazaltköpeny alkotja. A borovi fenyőből készült 9 méter magas kilátót 2013-ban adták át. A csúcson korábban már állt egy kilátó, melyet 1937-ben húztak föl, de később, az 1960-as években, a rádiótorony építésekor lebontották.
Élveztem egy kicsit a panorámát, fotózkodtam a rádiótoronnyal, ittam, majd visszasétáltam a kékre és elindultam lefelé. Sokáig aszfalton vezetett az út. A 238 méter magas tévétorony alatt csak tátottam a szám. Elnéztem a tornyot három oldalról feszesen tartó kábeleket. Milyen vastag lehet? Mi mindent kell kibírniuk? Milyen lehet odafentről a kilátás? Mennyire leng ki a teteje a hírhedt bakonyi szelekben? Egészen törpének éreztem magam mellette. Az út kunkorban megkerülte a tornyot, közben a pecsétet sem hagytam ki. Egy ideig még elméláztam a kérdéseimen, választ viszont egyikre sem kaptam. Végre valahára bekanyarodott a jelzés az erdőbe és széles keréknyomokon baktattam tovább. Ezen a kellemes erdei úton értem be Úrkútra, ahol a vendéglőnél ismét gazdagabb lett az igazoló füzetem egy lenyomattal.
Folyt. köv.
