A tördemici kilátóhelyről visszasétáltam a kékre, majd immár a Badacsony (majdnem) vízszintes tetején battyogtam tovább a Ranolder kereszt felé, amit már idefelé messziről kiszúrtam a vonatról. Kicsit lógattam a lábamat, elnéztem az alattam fekvő Balatont és a part-menti apró házakat, amik mintha pici játékházak lennének a magasból. Olyan közel volt, hogy az egészet kézzel meg tudtam volna érinteni, s mégis olyan távol. Végül nem sokat időztem itt, hosszú út állt előttem és még egy pár kilátóhely.
Ranolder János veszprémi püspök a Badacsony tetején járva azt mondta, ez a hely a világ leggyönyörűbb vidéke. A Harangozó Börc fölé emelt, róla elnevezett kereszt 12 méter magas. 1857-ben az építéséhez használt köveket bivalyok segítségével vitték föl a hegy tetejére. A Harangozó Börc elnevezés a kereszt alatt fekvő sziklapadot jelöli, ami szabadon nyúlik ki a levegőbe. Ha ezt a sziklát kalapáccsal vagy egy kődarabbal megütik, a harang kondulásához hasonló hangot ad, ami messze elhallatszik a magasból. Ilyenkor mondják, hogy szól a Harangozó Börc. Ide kiülve valóban páratlan panorámában gyönyörködhetünk.
A hegy fennsíkján lépkedtem, mondhatni néma csöndben. Nem volt más rajtam kívül, csak a csend, a szeptemberi napfényben úszó erdő, a pókok csillogó hálói és kavargó érzéseim. Még mindig bosszantott a vacak szállásom, de próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ne rontsa el a kedvemet.
Az Egry József kilátóhely csak egy kis szeletet mutat a Balatonból, szemben a fonyódi Vár-hegy és a halastavak láthatók. Ahol egy fatábla a Rózsakő irányba mutat, ott kanyarodik a kék jelzés is jobbra. Kicsit hullámvasutazva folytatódik az út a Hertelendy emlékkő felé. Ide nem tettem kitérőt, tekintve, hogy hamarosan a Kisfaludy kilátóból láthatom majd ugyanazt a panorámát. Nem is kellett sokat mennem, elértem a kilátóhoz. Modern, acélszerkezetes épülete köré fából építettek dizájnt, így mégiscsak pofásabb. Ide mindenképp érdemes fölmászni, mert messzire ellátni: a Szent György-hegytől Fonyódig széles a panoráma.
A Badacsony legmagasabb pontján fekvő Kisfaludy kilátó 18 méteres épületét 2011-ben emelték a 438 méter magas csúcsra. Sajnos a fák a panoráma egy részét már takarják, de azért bőven akad így is látnivaló.
Odafent a szél erősen tombolt, kicsit féltem is, hogy kilöki a kezemből a telefont. Lentről gyermekkacaj hallatszott föl és figyeltem az erdőt, mikor bukkan ki egy túrázó család. Ám rövidesen rájöttem, hogy rajtam kívül nincs itt senki, teljesen egyedül vagyok. A szél a bolondját járatja velem. A kilátó gerendái között süvítő fuvallat gyerekek nevetését utánozva kölcsönzött kísérteties hangot az erdőnek. Egy darabig még figyeltem a zsivajt, ám egy idő után már nem tudtam a látványra sem koncentrálni, annyira horrorisztikus hangok kavarogtak körülöttem. Kezdett átjárni a hideg és végül a szűnni nem akaró gyereknevetést hátrahagyva inkább tovább indultam. Belegondoltam, milyen lehet itt eltölteni egy éjszakát sátorban és még jobban kirázott a hideg. De legalább a hangok ott maradtak a kilátóban, az erdő fái pedig megvédtek a borzongató széltől.
Innen már lefelé vezetett a jelzés, majd következett a Gulács. A hegynek csak kb. a feléig visz fel a kék, a tetejére a kék háromszög turistaút visz, de úgy tudom, csak minimális panorámát ad fárasztó kaptató után. Nem is vettem célba, inkább haladtam tovább Káptalantóti felé, megunhatatlan panorámában gyönyörködve a Szent György-hegyre. A távolban már látszott a Csobánc tekintélyt parancsoló síkja, tetején a lecsorogni készülő várrommal. Lassan a hátam mögé utasítottam az imént megmászott hegyeket is, majd egy hosszabb műutas talpalást követően beértem Káptalantótiba. A faluban bandukolva egyszer csak egy autó állt meg mellettem. Egy idős, ősz hajú, kék szemű férfi szólt ki az ablakon:
- Csókolom drága! Idevalósi?
- Nem, csak turista vagyok. – válaszoltam kicsit értetlenül állva a kérdés előtt, hiszen hátamon a batyu nem éppen arra utalt, hogy helyi lennék. Azért ő tovább kérdezett:
- Nem tudja véletlenül, hol találok a faluban fodrászt? – elmosolyodtam a kérdésen. – Sajnos nem. – feleltem.
Kezével intett, hogy nem akart ő zavarni és ne haragudjak a megszólításért, majd megköszönte a kedvességemet, dobott egy puszit és már ment is tovább. Cuki volt.
Pecsételtem a kocsmánál, le is ültem két percre a padra, hogy bejelentkezzek, hogy még élek, de aztán már indultam is tovább. Az útnak még csak alig a felénél tartottam, a java még hátra volt. Hamar kiértem a faluból, s rövidesen szőlők mentén vezetett az út Csobáncra.
Időnként egy-egy szem gyümölcsöt lecsíptem a tőkéről, csak hogy érezzem az ízét. Sokat nem mertem enni, nehogy megindító élményben legyen részem. Lassan emelkedett, csak amennyire a szőlőnek és a turistának még jólesik, majd a hegy felső harmadától bedurvul a meredekség. Ilyenkor örülök, hogy jól választottam meg az útirányt, mivel ezen a részen sokkal inkább kínlódok felfelé, mint zuhanok lefelé. A hátizsákomnak köszönhetően a súly minduntalan hátra akart rántani a legalább 45 fokos lejtőn. Apró kavicsos, csúszós, keskeny ösvényen, legfeljebb a fűben kapaszkodva igyekszik az ember lánya följebb jutni. A táska miatt előrébb dőltem, mint általában, mert a batyu itt inkább ellenem volt, nem velem. Ő azt akarta, hogy bucskázzak le a hegyről, én meg azt, hogy érjek fel a tetejére. Azért nem árt figyelni, hogyan és hova lépünk, ellenkező esetben történhetnek váratlan dolgok. Ám amikor felérünk, az a látvány mindent megér. A hegytető túloldalán lévő várromig elérve megkapjuk a 180 fokos panorámát. Hátunk mögött a Badacsony, a Gulács, a Tóti-hegy, aztán Hegyesd, a távolban a Somló és Sümeg vára, majd Tapolca, a Szent György-hegy és természetesen maga a Balaton, hogy csak a látványosabbakat említsem. Ezen csodás karácsonyfának a tetejére kerül egy középkori vár impozáns maradványának csillaga.
Csobánc várának építését az 1250-es években kezdték el. Az 1270-es években már mint elkészült várról tesz említést egy korabeli oklevél. Építtetői a diszeli nemesek voltak. A 14. századtól a 17. század második feléig a Gyulaffy család tulajdona. Buda 1541. évi török kézre kerülése után végvár lett. Csobáncot többször is ostromolta a török sereg, de elfoglalni sosem tudta.
Miután pecsételtem és töviről hegyire körbejártam a várat, letelepedtem és elüldögéltem egy darabig. Élveztem a látványt és a napsütést. Ettem is, hiszen vesztettem jó pár kalóriát már. A kajámon osztoznom kellett egy méhecskével, akit nem tudtam lebeszélni a szalámis szendvicsről és folyamatosan virágnak nézte a színes elemózsiát. Tisztára mint a kutyám. Attól is alig lehet enni, mert még a számba is belemászna a kajáért, ha hagynám.
Folyt. köv.
