Laza sétával értem Balatonhenyére, bár azért annyira nem henyéltem. A település központjában pecsételtem, majd fölfelé indultam a faluból kifelé. Itt kellemesen melengetett a Nap, s miután egy tisztásra értem, le is vettem végre a pulóvert magamról. Nemsokára véget ért a mezőn a séta, de még mielőtt bevettem volna magam az erdőbe, egy utolsó pillantással sandítottam az egyre inkább távolba vesző Balatonra.
Szép volt az őszi ruhát öltő erdő látványa és ahogyan kezdtek zizegni a lehullott falevelek a talpam alatt. Az erdőben ismét hűvösebb volt, de nem fáztam. Széles erdei úton vízszintben haladtam, picit tempósan. Mélyen magamba szívtam a fák friss, üde illatát, amit annyira szeretek. Eseménytelen út vezetett a Csicsói erdészházig, ahol pecsételtem, majd kicsit leültem az egyik padra pihenni. A fák között beszűrődő napfényben egy lódarázs próbálta kézenálló magánszámát. Annyira belefeledkezett a gyakorlásba, hogy hagyta magát fotózni is.
Szusszantam kicsit, de aztán mentem is tovább. Murvás úton gyalogoltam hosszasan. Ez a szakasz tulajdonképpen pihenőút volt a tegnapi után, egyáltalán nem voltak nagy emelkedők benne. Időben zseniális voltam, dél sem volt még, amikor az út 2/3-ánál tartottam. Ez azért is lényeges, mert így tudtam, hogy bőven lesz időm a Kinizsi várat végignézni.
Nagyvázsony közelségét jelezte, hogy elértem a Kinizsi forrást. Az út közepén hatalmas, sáros dagonyázó állta utamat, s már messziről azt figyeltem, merről tudom kikerülni. Célba vettem a forrást, ugráltam a kis patakon balról jobbra, jobbról balra, elolvastam a Tálodi Kolostorrom ismertető tábláját, de a romokat sehol sem láttam. Elindultam tovább, mert úgy láttam, hogy a telefonom néhány méterrel odébb mutatja, ahol lennie kell. De nem volt. Az erdőszéli tisztáson egy nyugdíjas csoport tanyázott, gondoltam, biztos ők is ezt jöttek megnézni. Visszafordultam az erdőbe, még egyszer körbenéztem, semmi. Gondoltam, megkérdezem már a nyuggereket, hátha ők tudnak valamit. A túravezetőjük készségesen mondta, hogy ők is oda indulnak, mire megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e a csapathoz. Hát persze! Kérdések kezdtek özönleni, hova tartok, honnan jöttem és a szokásos kérdés: nem félek-e egyedül. Azon mindig csodálkoznak az emberek, hogy egyedül hogy merek nekivágni az erdőnek, pedig aztán az erdőben tényleg nincs mitől félni. Egy városban előbb ér csapás, mint a természetben. Közben vissza is értünk a Kinizsi forráshoz, ahonnan a hölgy a kolostorrom irányába mutatott. Amikor jöttem, annyira a kikerülendő dagonyát figyeltem, hogy észre sem vettem az egykori kolostor magas falát, kicsit bentebb az erdőben. Be is támadtam és a hajdanán szebb napokat látott épület erdő által visszahódított romjai közt lassan megindultam az egyetlen falmaradvány felé.
A Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kolostort a pálos szerzetesek számára a vidéket uraló Rátót nemzetség alapította a 13. század közepén. A kolostor temploma egyhajós, 25 méter hosszú, egyenes szentélyzáródású volt. Ehhez csatlakozott az északi oldalon a szerzetesek számára épült, három szárnyból álló kolostor. A kolostort 1480 körül elhagyták a pálosok, helyükre ferences szerzetesek jöttek. Falait 1552-ben felrobbantották, hogy ne juthasson a törökök kezére. A romokat 1954-ben védetté nyilvánították.
Folyt. köv.
