Kelenföldről indultam a fél 8-as vonattal, kényelmes tempóval tervezve a napot. Már ott kiszúrtam magamnak egy fiatal férfit (nem azzal a célzattal). Fehér ing, vajszínű nadrág, barna velúrbőr cipő, bőr irattáska, benne egy szál vörös rózsa kis rezgővel. Mellzsebében fehér mezei virág díszlett. Gondoltam is, milyen kis cuki, találkozik a szerelmével. Ugyanarra a vonatra szállt fel ő is, mint én.
Törökbálinton felállt, s amikor kinyílt az ajtó, kidugta a fejét, majd szomorúan konstatálta, hogy nincs ott a szeretett hölgy. Kérdeztem magamtól, vajon tudja-e a manus, hogy ünnepnap van, ilyenkor valószínűleg nem dolgozik a lányzó. De aztán a következő megállónál is eljátszotta ugyanezt, ám ott sem volt senki, akinek odaadhatta volna a rózsát. Kicsit flúgos volt a srác, mert mintha magában magyarázott volna, hozzá mutogatott is valami olyasmit önmagának, hogy nyugi.
Én leszálltam Szárligeten és észre sem vettem, hogy ő is. Elindultam a felüljáró felé, át a vasútállomás épületéhez, ahol a pecsét volt. Akkor láttam, hogy ő is ott van. Látta, hogy mit csinálok, közölte, mintegy mellékesen, hogy ő is pecsétel. Rá se hederítettem, pecsételj, ha úgy van kedved, jó játék. Elpakoltam a füzetem, hátamra vettem a zsákomat és megindultam aznapi utamon. Kereszteztem egy utcácskát, ahonnan elkezdett emelkedni az út, majd néhány tíz méter után bekanyarodott az erdőbe. Homokos talaj nehezítette egy kicsit a járást. Valamiért hátra fordultam, akkor vettem észre, hogy ez a bolond jön utánam. Normális ez? Ilyen ruhában bejönni az erdőbe? Kicsit kiléptem, hogy lehagyjam, de nemhogy messzebb nem kerültem tőle, inkább egyre közelebb ért hozzám. Hamar kezdtem kifulladni, szomjas is voltam már, hát úgy döntöttem, megállok inni. Erre ő is megállt, nézelődött. Kb. 5-10 méterre lehetett tőlem. Nem akart megindulni és fogalmam sem volt, mire vár. Ekkor elkezdett ezerrel tekerni az agyam, hogy mit csináljak. Menjek tovább? Forduljak vissza? Minden észérv ellenére a tovább menetel mellett döntöttem. Elindultam, mire ő is elindult. A szívem úgy dübörgött, majd kiugrott a helyéről. Gondoltam, teszek egy próbát, lássuk mit fog csinálni. Megálltam. Ő is. Lássuk akkor, mit fog tenni, ha rászólok: "Nyugodtan előzz meg, nem muszáj követned!" – igyekeztem határozott hangon utasítani, s úgy tűnt, ez bevált. Kénytelen kelletlen tovább kullogott. Továbbra is hangosan zakatolt a szívem, adrenalin borította el a testemet. Vékony testalkatú volt, akár egyetlen jól irányzott rúgással leguríthattam volna a hegyoldalból, de már akkor hulla fáradtnak éreztem magam, s nem voltam biztos abban, hogy ha esetleg szükséges volna egy ilyen lépés, sikerülne-e azt helyesen kivitelezni. Telefonomat nyomkodva vártam, amíg tovább megy, szemem sarkából figyelve minden mozdulatát. Az ilyen kis szerénynek tűnő emberekről szokott kiderülni, hogy gyilkos hajlamaik vannak. Rövidesen eltűnt az erdőben, én pedig lassan folytattam a túrát.
Szemem jobbra-balra a fákat, bozótokat figyelte, csak azt nem tudtam még, hogy mit fogok tenni, ha azt veszem észre, hogy bevár engem. A paprika spray-t úgy készítettem a heveder zsebébe, hogy azonnal elő tudjam kapni, ha a szükség úgy hozza. Óvatosan lépkedtem, miközben tudtam, előbb-utóbb találkozni fogunk. Nem telt bele két perc, úgy 50 méterre tőlem észrevettem fehér inges alakját a fák között, 10 óra irányában. Igyekeztem még lassabban menni, nehogy utolérjem. Szinte nem is haladtam már, annyira vontatottan mentem. Amikor láttam, hogy a kék jelzés egyenesen visz tovább, hirtelen rákapcsoltam. Ő egy nyiladékon sétált be balra az erdőben és épp egy magaslesbe mászott föl, tehát nekem háttal volt. Ekkor rotációs sebességre váltottam, s hétmérföldes léptekkel igyekeztem észrevétlenül eltűnni a rengetegben. Szerintem nem látott meg. Pár lépésenként hátranéztem, nem követ-e, de úgy tűnt, tényleg nem vett észre. Ahogy haladtam, érzékeltem, hogy rengeteg kis ösvény keresztezi a kéket. Párszáz méter után a jelzés visszakanyarodott. Úristen, remélem nem indult meg valamelyiken és nem toppan hirtelen elém. Még gyorsabban próbáltam menni, de már így is teljesen kimerültnek éreztem magamat. Valamiért azt gondoltam, ha átjutok az M1-es autópálya túlsó felére, ott már nem érhet baj. Megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, amikor elértem az aluljárót. Túlsó felén Nagyegyháza települése van. Civilizáció. Az útszéli padoknál leültem egy kicsit szusszanni, levettem a pulóveremet, mert már ömlött rólam a víz, ittam, aztán – ezúttal már lazább ritmusban – ismét elindultam.
Folyt. köv.
