Mátraverebélynél ért véget cserháti túránk, innen néhány méterre a Zagyva folyik, ami a Cserhát és a Mátra vízválasztója. Már csak a buszmegállót kellett megkeresni. Meg is találtuk hamar, azt viszont odaültetném verőfényes napsütésben, 35 fokban fél órát várakozni, aki kitalálta az átlátszó üvegkalitkát az utazóknak.

Körbejártuk még a csodahelyet, aztán úgy döntöttünk, felkeressük az illemhelyet, mielőtt tovább indulunk. Mátraverebély már nem volt messze, ki tudja, hol lehet majd addig elintézni ezeket a fontos dolgokat. Hirtelen megütötte a szemem egy tábla, mely jelezte, hogy a barátlakásokat a jelzett irányban haladó meredek úton meg lehet közelíteni. Több se kellett nekem.

Elérkezett az utolsó nap is. Erre a napra már csak egy rövid, 11-12 km-es szakasz jutott befejezésül. Reggel még kaptunk sámsonházai szállásadónktól egy isteni reggelit. Épp arra gondoltunk Trixivel, milyen jó lenne egy szalonnás rántotta reggelire. Az adna némi energiát a napra. Ha nem is szalonnás, de rántotta volt, sült kolbásszal, friss zöldségekkel és kenyérrel.

Rég írtam már a főzőtudományomról. Ennek az volt az oka, hogy az utóbbi hónapokban többet túráztam, mint főztem. Azt a néhány alkalmat azonban, amikor mégis úgy alakult, hogy felülkerekedett a lelkesedés az ötlettelenségemen, gyakorlati tapasztalatok gyűjtésére fordítottam. Így született meg A Pizza. Nagybetűkkel. Elég jól szokott sikerülni, de most valami különlegeset alkottam.

Nagy sokára kiértünk az erdőből és a Nagybárkány feletti füves mezőn haladva egyre több ház kezdett előbújni a völgyből. Amikor elértük a templomot, nagyon megörültem, ahogy megláttam a nyomós kutat, ám örömöm csak addig tartott, amíg rá nem tehénkedtem a karjára. Nem jött belőle semmi.

A Tepke felé tartva a gyér erdő fái közé könnyen behatoltak a Nap sugarai, ezzel kellően fülledté téve a levegőt. Patakokban folyt rólunk a víz, nem győztünk eleget inni. Időnként mintha a kilátó lábát véltem volna látni, aztán kiderült, hogy még mindig odébb vagyunk. Trixi némán követett és igyekeztem a hátralévő távot nem olyan soknak beállítani, mint amennyit gondoltam, hogy még hátra van.

A leghosszabb és legnehezebb napnak néztünk elébe. Hiába aludtam éjjel úgy, mint a bunda, mégis fáradtnak éreztem magam ismét. Negyed 7-kor sikerült elindulnunk és már az Ófaluban fölfelé kellett gyalogolni, a falu végéből meg még följebb és egyre csak föl.

Miután elfogyott a kávé, bejártuk a vár minden zegét-zugát, lementünk, fölmásztunk, körbejártuk alaposan, majd még felszaladtam a vár fölötti dombra és onnan is csináltam pár felvételt, hogy megörökítsem az utókornak, de leginkább magamnak. Végül lesétáltunk az Ófaluba pecsételni és megkeresni a szállásunkat. Ekkor már kezdtem elég éhes lenni.

Háromnegyed órát elücsörögtünk kényelmesen a nógrádsipeki ivóban, majd feltápászkodtunk és nekiindultunk. Röhejes, hogy reggel 9-kor már az aznapi út felénél jártunk, de örültünk is, hogy legalább marad idő a kényelmes várnézésre és ófalui sétára. Nógrádsipeket elhagyva ismét emelkedőn szedtük a lábainkat erőltetett menetben fölfelé és megismétlődött a reggeli jelenet. Szúnyog, légy, bögöly kergetett bennünket egyre messzebb a falutól.

Reggel ötkor keltünk, 6-kor indultunk, hogy még a nagy meleg előtt le tudjuk járni a szakasz egy részét. Mit ne mondjak, nem voltam éppen tökéletesen kialudva, de nem is éreztem magam extrán fáradtnak. Mennyivel másabb a fizikai fáradtságot kipihenni kevesebb alvással, mint a szellemit. Sokkal jobban éreztem magam, mint előző nap.

Terény határában Trixinek elege lett a nadrágszoknyából és egy almafa alatt nekiállt átöltözni. Azért ezt el lehet képzelni, lejtős úton, izzadtan, fél lábon, cipőből kibújva, pipiskedve egyensúlyozva vedlett át. Én igazából csodálkoztam, hogy nem borult fel, mert én tutira úgy dőltem volna valamerre, mint egy zsák krumpli.

A várból nem sok minden maradt, innen inkább a tájat érdemes szemlélni, mert az valami fenomenális. Ettünk-ittunk, és legalább egy fél órát pihentünk. A végén már csak azért indultunk el, mert a Nap úgy égetett, hogy szabályszerűen fájt. Óvatosan lépkedtünk lefelé a köveken és pár perc múlva ismét az elágazást jelző táblánál voltunk.

Reggel a már bevált menetrend szerinti vonattal utaztunk el Trixivel Budapestről Becske alsóig. A járást már ismertük az aszódi vasútállomáson, így nem volt kérdés, hogy jó vonatra szállunk-e. Már az első vonaton kérdezte a kalauznő, hogy mi lesz Becskén, mert van hátul egy fiatal túrázó csapat, akik szintén Becskéig vettek jegyet. Aztán ugyanezt megkérdezte a másik vonaton lévő kalauz is. Mi lenne? Hát Kéktúra!

A nagy örömre, hogy felértünk a Nagy-Szár-hegyre, nagyokat húztunk a vizes flaskáinkból, majd mielőtt kidőltünk volna, fotóztunk párat. Szemben a Kékes egyre közeledő csúcsa, távolabb a Galya-tető emelkedik, délre a Markazi-tó látszott a Mátrai Erőmű kéményeivel, mögötte hosszan az Alföld terül el. Igazán impozáns látvány a kinyúvadáshoz. Leültem a fűbe a többiekkel, ettem is, hogy ne legyen baj, bár nem voltam éhes, aztán hanyatt dőltem.

Többszáz méter hosszan kaptattunk fölfelé a Mátra keleti gerincén, társaim pedig már az elején megadták az alap sebességet, ami nekik teljesítménytúrázóként talán még kevés is volt, nekem, kocatúristaként viszont néha sok, de igyekeztem tartani a tempót. Nem akartam szégyenben maradni, de bevallom, időnként meg akartam halni.

Ezt a szakaszt negyedmagammal jártam végig. Egy ismerősöm a hatodik teljesítését zárta ezzel a túrával. Mint kiderült, egy másik párral már meg volt beszélve, hogy együtt mennek, de természetesen nem volt akadály, hogy én is velük tartsak. Messengeren megismerkedtünk és már az elején tudtam, hogy jó kis csapat jött össze, nem lesz gond itt a csúcstámadással. Tehát Ildi, Joe, Józsi (csak hogy a két Józsit megkülönböztessük) és én veselkedtünk neki a kb. 20 km-es távnak, ami 1500 méteres szintemelkedőt tartogat fölfelé, s több mint 600-at lefelé.

Az út egy keskeny ösvényre vezetett be, természetesen fölfelé a sűrű, párás erdőben. Már nagyon kínlódtunk és eléggé húztuk a belünket. Alig vártuk, hogy végre valahára megpillantsuk a nógrádi vár falait. Néhány szentségeléssel később azonban ez a pillanat is elérkezett.

...És nem kell azt gondolni, hogy amikor felérsz, akkor milyen jó. Túrót. Odafönt sincs semmi! Na jó, a távolban a visegrádi fellegvár látható a fák között, de annyira messze van, hogy tán észre sem venni, ha inkább a szemeden is levegőért kapkodsz.

A harmadik nap reggelén az eső halk szemetelését néztük nagy áhítattal az erkélyről. Nem volt még elég nagy a sár, kellett az utánpótlás, na és persze kellett még egy kis pára is a meleghez, csak hogy olyan jó szaftos legyen a túra.

Valahogy nem bántam, hogy elment a busz. A lábam ugyan nem fájt egyáltalán, mégis úgy gondoltam, jó lesz aznap a pihenés is. Felhívtam Trixit, hogy megyek vissza, körbesétálhatjuk a tavat.