Erre a napra terveztem a Felsőpetény-Szendehely szakaszt, aznap Trixi nélkül, mert ő előző nap rettenetesen kikészült, de ember tervez, isten végez, ahogy azt lenni szokott. Reggel 8 óra előtt két perccel már ugrásra készen hívtam a helyi gyógyszerészt, hogy megtudjam, van-e tetanusz oltásuk.

Alsópeténybe leereszkedve már azon járt az agyam, hogy abba kéne hagyni és majd másnap innen folytatnánk. Elgyalogoltunk a Kékesi vadászház mellett, aminek kőből épült alsó szintjére fából építettek emeletet, majd tovább ereszkedtünk a falu felé. Amikor beértünk Alsópeténybe, ismét megejtettem a bélyegzést, majd leültünk egy kicsit a buszmegállóba pihenni.

Romhányig végig aszfalton és tűző napon meneteltünk. Romhány előtt az útszéli házaknál két kutya járőrözött, időnként az autók között, de jól láthatóan egy adott házhoz tartoztak. Trixi egyszer-kétszer rájuk mordult, én ügyet sem vetettem rájuk, szép nyugodtan haladtam Trixi mögött.

Amikor már tényleg komoly fejtörést okozott, hogy mi lesz a kutyussal, akkor az élet tálcán kínált egy tökéletes lehetőséget. Az egyik kanyarból hirtelen egy lány tűnt fel. Természetesen rögtön szóba elegyedtünk.

Az égiek nagyon nem akarták, hogy ezt a szakaszt bejárjam. A vírus, az időjárás és aztán a túrán történtek mind el akartak tántorítani a tervemtől. Kétszer hagytam magam, harmadszorra már csak félig. J De ne szaladjak ennyire előre…

Ezen a mesébe illő úton mentünk tovább, mígnem kiértünk a hegy peremére, itt folytatódott utunk egy jó darabon, tekintélyes panorámát kínálva a tájra. Nem győztük tátani a szánkat, a látvány annyira lebilincselő volt.

Galyatetőtől távolodva egyre nagyobb ködbe burkolt minket a táj. A fejünk fölött időnként jobban megnyíló lombok között utat tört magának a fény, ezáltal még szebb arcát mutatta nekünk az erdő. Minduntalan meg-megálltunk, hogy fotózzak. Szép kényelmesen haladtunk, nem siettünk sehova.

Ez az év nem igazán úgy indult, ahogy elterveztem. A január még szuper volt, de aztán megállt minden, bezárt a bazár, mindenki bekényszerült otthonra, ne tömegközlekedjünk, de az még hagyján lett volna, sajnos a szállások is zárva tartották kapuikat, így kénytelen-kelletlen ki kellett várni a korlátozások feloldását.

Ebben a bejegyzésben - ahogy legutóbb is - egy válogatást láthattok a 2020-as év legjobb, legrosszabb, legszebb, legviccesebb, legnehezebb jeleneteiből.

Arra gondoltam, érdekességként készítek egy olyan bejegyzést, amiben megmutatom, hogy ugyanaz a táj, ugyanaz az épület egy másik időszakban (esetleg napszakban) mennyivel másabb, miközben mégis ugyanolyan szép. Igyekeztem olyan képeket összeválogatni, amelyeken látványos a különbség, s hogy lássátok, minden évszakban, minden időben érdemes kimozdulni a négy fal közül.

Továbbra is sűrű köd borította az erdőt, közben pedig azt kívántam, bárcsak így maradna minden az idők végezetéig. Hamarosan egy széles nyiladékhoz érkeztem, ahol balra kellett fordulnom. Távolról motoros fűrész hangját hallottam. Lám, mégis van élet az erdőben ilyenkor, de mintha csak szellemek lettek volna, mert senkit nem láttam.

Reggel korán keltem. Az étteremben elsőként jelentem meg kajálni. Svédasztal volt, így gyorsan kiszolgáltam magam bőségesen és megreggeliztem, amit finom kávéval és jóféle narancslével öblítettem le, majd rendeztem a számlát, visszamentem a szobámba összepakolni és máris újra útra készen álltam. Még 7 óra sem volt, de már úton voltam, mivel a tervem az volt, hogy a 13.45-ös buszt Bodajkon elérem.

Hamarosan elértem a Kőhányáspusztát érintő autóutat, melyen légiesen könnyedén átszökelltem, s a túloldalon lévő útmenti ösvényen érkeztem be a picike faluba. Itt is jártam már egyszer-kétszer, de mindig csak autóval álltunk meg egy kicsit körbenézni.

Reggel korán akartam indulni, de mivel a kisbolt csak 8-kor nyitott, muszáj voltam megvárni, hogy tudjak magamnak vásárolni ennivalót, tekintettel arra, hogy máshol nemigen lesz lehetőségem, annyit pedig nem hoztam otthonról, hogy erre a napra is elég legyen. Meg amúgy is jobban szeretem a frisset. Így legalább rendesen kialudtam magam és mivel nem terveztem ezúttal sem 30 km-es távot megtenni, nem bántam a viszonylag késői indulást.

A hosszú hétvégének és a kellemes őszi időnek köszönhetően rengetegen jöttek látogatóba és hatalmas hangzavar kerekedett a gyerekek kiabálásából. Mindenki mindenkinek az útjában volt, amikor fotózni kellett, de mindez senkit nem érdekelt.

Eredeti tervek szerint Bodajk-Szárliget. Szállásfoglaláskor ugyanis a gánti fogadóban nem volt erre a napra szabad szállás, foglaltam hát másnapra, ami ugyebár azt jelentette, hogy ellenkező irányból kell teljesítenem ezt a szakaszt. Első napra nem lett így hosszú a táv, ezért ráértem reggel kényelmesen a fél 10-es vonattal utazni Szárligetre.

Rövidesen a Nagy-Gete gyilkos meredek kövein, csúszós talaján haladtam. Pár lépés csupán és öt méterrel feljebb kerültem. Szusszanás. Megint pár lépés, megint jóval feljebb vagyok, megint pihegés. És így ment ez végtelennek tűnő ideig. Amikor már azt hinné az ember, hogy sosem lesz vége, egy enyhébb emelkedőnél jobbra fordul az út, majd pár lépés után a fák közül fantasztikus kilátás nyílik az eddig bejárt útra, Tokodra, a Hegyes-kőre és a már nagyon távolinak látszó Kő-hegyre, ahonnét néhány órával azelőtt azt a hegyet fotóztam, aminek most a tetején állok.

Az elhatározás megszületett. Elindulok, aztán majd menet közben úgyis érezni fogom, hogy bírom-e. Tokodon még mindig kiszállhatok. A szállást fél 8 körül hagytam el. Még elintéztem a pecsételést és beugrottam a kisboltba kaját venni, majd visszatérve a kékre, nekiveselkedtem az utolsó etapnak.

Az erdőből kiérve szántóföld mellett haladt hosszan a kék. Innen jól látszott, mi vár rám a következő nap. A még távolról is hatalmasnak tűnő Nagy-Gete kihívást tartogató tömbje elbizonytalanított, hogy képes leszek-e ilyen fáradtan megmászni a rettegett hegyet.

Továbbra is hétágra sütött a Nap, s a lágyan fújó szélben hirtelen gyermekkoromból származó emléktöredékek villantak be, melyek csak felerősödtek, ahogy behunytam a szemem és békésen hagytam, hogy a napsugarak cirógassák az arcomat. (Ez az érzés későbbi túráim során is többször előfordult.)