Alsópeténybe leereszkedve már azon járt az agyam, hogy abba kéne hagyni és majd másnap innen folytatnánk. Elgyalogoltunk a Kékesi vadászház mellett, aminek kőből épült alsó szintjére fából építettek emeletet, majd tovább ereszkedtünk a falu felé. Amikor beértünk Alsópeténybe, ismét megejtettem a bélyegzést, majd leültünk egy kicsit a buszmegállóba pihenni.

Megnéztem a menetrendet, hogy mikor indul busz Nőtincsre, ahol a szállásunk volt. Sajnos az utolsó busz is elment már addigra, így kénytelenek voltunk az eredeti terv szerint Felsőpetényig elvonszolni magukat, ami még úgy 5 km-re volt. Feltöltöttük vízkészletünket és erőt vettünk magunkon, bár már nagyon össze kellett szorítani a fogunkat, különösen Trixinek, aki már teljesen magán kívül volt.

Közben hívott már a szállásadónk is, hogy megyünk-e. Szegény biztos megijedt, hogy megint hoppon marad, de megnyugtattam, hogy úton vagyunk, csak hát gyalog és egyhamar nem is érünk oda, mivel már csak az utolsó, fél 9-es buszt tudnánk elérni. Erre felajánlotta, hogy eljön értünk autóval, csak szóljunk, hogy hol vagyunk. Igazán jólesett ez a gesztus és azóta is hálásak vagyunk érte. Ekkor már semmi másra nem vágytunk, minthogy vége legyen a napnak, amikor még utoljára megszivatott minket a szakasz.

Továbbra is fullasztó hőségben gyalogoltunk, egyre fásultabban. Az utunkba kerülő tócsák többségét még úgy-ahogy ki lehetett kerülni, de azért így is akadt, amelyik szemtelenül befolyt a csukámba. Pont ez hiányzott a nap végére. Aztán eljött a pillanat, amikor át kellett értékelnünk a „jaj de jó a természetben” szlogenünket. Egy baromi nagy dagonyás tócsa állta utunkat. Kijelentettem, hogy én itt át nem megyek gyalogszerrel, sem bottal, sem anélkül. Miközben mindenhol fel volt festve a jelzés a fákra, körbenéztem és próbáltam a fákkal és bozótokkal sűrűn benőtt részen valami kerülő utat találni. Előre mentem és néhány méter után azt vettem észre, mintha a keskeny erdősáv mellett egy ösvény lenne. És láss csodát, volt is. Kiabáltam Trixinek, hogy jöjjön, van itt egy út. Ami a legmeglepőbb volt, hogy ezen az úton is fel voltak festve a kék jelzések. Hogy lehet, hogy itt is, ott is vannak jelek? Az ilyen leleményes túrázóknak találták ki, mint mi? Elindultunk rajta és a két út végül összefutott. Lassan beértünk Felsőpeténybe is. A település szélén van a bélyegzőhely, ahol teljesítettem kötelességemet, majd a kék jelzésről letérve a buszmegálló felé vettük az irányt.

Amikor beértünk a falu központjába, az orvosi rendelőnél lévő árnyékos padon megpihentünk és gyorsan fel is hívtam a szállásadónkat, hogy megérkeztünk, és hogy hol talál minket. Rövidesen meg is érkezett és sűrű elnézések közepette bemásztunk a szép tiszta autójába, amit az egész nap alatt ránk ragadt sárral és izzadtsággal tettünk kicsit hippisebbé. Néhány perc alatt átértünk Nőtincsre. A hölgy megmutatta a házat, mit hol találunk és mivel említettük, hogy mi történt, azonnal hívta a gyógyszerészt, hogy megkérdezze, van-e tetanusz oltásuk. Persze fejből nem tudta megmondani, de megkaptam a telefonszámát, hogy hívjam reggel 8-kor, akkorra bent lesz és meg tudja nézni. Pestiként egészen fura érzés, hogy mások ilyen gyorsan és önzetlenül segítenek valakin. Otthon biztosan nem tette volna meg ezt senki. Nyilván vidéken szűkebbek a lehetőségek, de az emberség nem kerül semmibe, viszont mindannyian sokkal jobban érezzük magunkat tőle.

Lépések száma: 38297, megtett távolság: 28,28 km, átlagsebesség: 3,3 km/h, elégetett energia: 2306 kcal.