Rövidesen a Nagy-Gete gyilkos meredek kövein, csúszós talaján haladtam. Pár lépés csupán és öt méterrel feljebb kerültem. Szusszanás. Megint pár lépés, megint jóval feljebb vagyok, megint pihegés. És így ment ez végtelennek tűnő ideig. Amikor már azt hinné az ember, hogy sosem lesz vége, egy enyhébb emelkedőnél jobbra fordul az út, majd pár lépés után a fák közül fantasztikus kilátás nyílik az eddig bejárt útra, Tokodra, a Hegyes-kőre és a már nagyon távolinak látszó Kő-hegyre, ahonnét néhány órával azelőtt azt a hegyet fotóztam, aminek most a tetején állok.
Úgy tűnt, hihetetlenül magasra felmásztam, pedig a Nagy-Gete csupán 457 méter magas csúcsától 1-2 méterrel lehettem lejjebb. A hegy tetején álló fakeresztig még néhány lépés volt hátra. Küzdelmes út után feljutottam és határtalanul boldognak éreztem magam, hogy megcsináltam. Nézelődtem egy darabig, bár továbbra is alig lehetett látni a párától, majd leültem a száraz fűbe, levettem a cipőmet és csukott szemmel élveztem a hegy tetején uralkodó meleget. Ettem-ittam, volt dínom-dánom, még vissza is sétáltam az előbbi helyre, ahonnét Tokod felé volt panoráma, hogy még egyszer lássam, aztán lassan összeszedtem magam és a kivételesen hosszúra nyúlt, háromnegyed órás pihenőm után elindultam lefelé. Közben azért rimánkodtam, nehogy lefelé is olyan út vezessen, amilyen fölfelé volt, mert akkor végem. De kellemesen csalódtam a hegyben, végig kényelmes ereszkedéssel tudtam jönni.
Nem messze a Gete csúcsától egy újabb kilátópont keresztje hívogatott gyönyörködni a tájban. Itt már viszont nem időztem sokat, habár jóval szélesebb panoráma jutott innen. Komótosan bandukoltam lefelé a lassan kopár fák között. Dorog közeledtével egyre fakóbb lett az erdő, mígnem elértem a város szélső házait. A vasútállomásig, ahol tavaly júliusban elkezdtem a kéktúrát és ahol a legelső pecsét bekerült a füzetembe, még 1,5-2 km-t kellett megtenni. Túra után mindig kínlódás egy kicsit az aszfalton járni. Hiába, ami jó, azt könnyű megszokni, ami rossz, azt pedig már észre sem vesszük, csak ha valami változás történik.
A vasútállomás tavaly nem talált aluljárója most a jelzéseknek köszönhetően könnyen meglett, bár az alagútban egyetlen tábla sem mutatja, melyik lyukon kell fölmenni a peronokhoz. Had mászkáljon az egyszeri utas. Fura, hogy tavaly mennyire nem vettük észre a lejárót, amikor leszálltunk a vonatról. Annyira el voltunk foglalva a felújítás alatti épületnél kihelyezett pecsét keresgélésével és az első pecsételés izgalmával, hogy végül csak kerülővel jutottunk át a túloldalra. Ma már nagyon amatőrnek tűnik az a nap.
A váró ajtaja zárva volt, automatát nem találtam sehol. Megkérdeztem egy unottan ácsorgó nőt, hogy hol lehet itt jegyet venni, mire közölte, hogy a vonaton a kalauznál. Reméltem, hogy tényleg így lesz, de nem is volt végül gond emiatt. Kb. öt percet kellett a vonatra várnom, s már ott is volt. Gyorsan hazaértem.
Nagyon szép, de nagyon fárasztó volt ez a három nap. Régóta nem éreztem izomlázat már, most viszont érződött a Nagy-Gete a combjaimban és a fenekemben. Ennek ellenére ismét rengeteg élménnyel gazdagodtam, amit nem cserélnék el senkiével. Ez már az enyém.
Lépések száma: 26592, megtett távolság: 19,56 km, átlagsebesség: 3,2 km/h, elégetett energia: 1538 kcal
