Továbbra is sűrű köd borította az erdőt, közben pedig azt kívántam, bárcsak így maradna minden az idők végezetéig. Hamarosan egy széles nyiladékhoz érkeztem, ahol balra kellett fordulnom. Távolról motoros fűrész hangját hallottam. Lám, mégis van élet az erdőben ilyenkor, de mintha csak szellemek lettek volna, mert senkit nem láttam.
Egy idő után elhalt a fűrész hangja, s egy tisztásra értem, ahol kicsit szomorúan, de mégis jókedvűen konstatáltam, hogy a Nap egyre határozottabban kezd utat törni magának a felhők között. Jó gyorsan meg is találta azt az utat, mert úgy 10 perc múlva már mintha nem is lett volna soha köd, úgy sütött a kék égen, az esőcseppes falevelek pedig úgy csillogtak a napsütésben, hogy ezüstös szikrákat szórtak szerte-széjjel az erődben. Hirtelen másképpen lett csodaszép a farengeteg.
Még úgy 2 km-re lehettem Csókakőtől, amikor nagyon lassan elkezdett lejteni a vájatban haladó út. Itt megint résen kellett lenni, nehogy rosszul lépjek, de szinte percenként álltam meg gyönyörködni a csillogó napfényben fürdőző erdőben. Egészen más arcát mutatta most az erdő, mint egy órával korábban, de így is káprázatos volt.
Nem telt el sok idő, máris Csókakő várának lábához értem. A felfelé vezető meredek, keskeny lépcsősor (kombinálva a természet adta lehetőségekkel) gyakorlatilag az utolsó próbatétel az út során. Cserébe Csókakő vára kínál érdekes és lenyűgöző perceket.
Csókakő erődítményének első írásos említése 1299-ből származik, amikor Márk fia, István alországbíró lakott benne családjával és szolgaszemélyzetével. Ők Anjou Károlyt támogatták a magyar trón megszerzésében, de a győztes uralkodó 1326-ban megakadályozandó, hogy hatalmára veszélyes birtoktömb alakulhasson ki, más uradalmakért cserébe megszerezte tőlük. A 15. században került várnagyként élére Rozgonyi István, aki 1428-ban megmentette uralkodójának életét a törökkel vívott vesztes galambóci csata idején. A Rozgonyi család kihaltával a vár több kézen fordult meg. A 16. században katonai jelentőségét elvesztette, hiszen a török hódítók hatalmas túlerejével szemben védhetetlenné vált az erődítmény. Miután 1543-ban Szulejmán szultán serege megostromolta és elfoglalta a közeli Székesfehérvárt, a következő évben kardcsapás nélkül kaput nyitottak a megrémült katonák. Az Oszmán Birodalom uralma alól véglegesen 1687 őszén szabadult fel. A 20. század második felére a gazdátlan vár igen romossá, életveszélyessé vált, melyen csak az 1995-ben megalakult Csókakői Várbarátok Társasága tudott változtatni, így megindultak a régészeti feltárások és helyreállítások.
Kényelmesen nézelődtem a várban, nem voltak sokan, így mindent ráérősen meg tudtam nézni, de főleg a panorámára, és a „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, vagyis a Fehérvárra menő hadi útra terelődött figyelmem.
A várban egyébként nem kapni semmit, nincs semmire lehetőség, így egy kisebb körtúrával kényelmesen lebaktattam a vár alatti parkolóig, ahol mosdó és kajálási lehetőségek vártak. Éltem is mindegyikkel, de elsősorban a pecsételést intéztem el, majd amikor végeztem mindennel, tovább indultam. A falu elég nagy, legalábbis jó sokára értem ki, közben azért vissza-visszanéztem a vár felé. Csókakőtől már kizárólag aszfalton kellett menni egészen Bodajkig, végig az autóút mentén, de szerencsére nem volt nagy a forgalom. Időnként rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy érdemes-e kilépnem, hogy elérjem a 12.39-es buszt, de nem tudtam eldönteni. Gondoltam, miért szakadjak meg, majd jön a következő busz, elvisz az is, így aztán nem rohantam, maradtam eredeti tervemnél. Bodajk határából visszatekintve a vár jól látszott, világos falai élesen kitűntek a szemközti hegyoldal erdős hátteréből.
Bodajkon már hamar megtaláltam az ismerős buszmegállót. Augusztusban jártam itt, akkor a Gaja-szurdok felől érkeztem és kerestem bőszen a megállót. Most ráérősen sétáltam és gyorsan meg is találtam. Leültem a padra, de mivel árnyékban volt, hamar elkezdtem fázni, így áttelepültem a szemközti megállóban lévő napsütötte padra. Volt még bő ¾ órám indulásig, amit telefonozással és nézelődéssel töltöttem el. A busz végül néhány perc késéssel érkezett, majd pont akkor történt sofőrváltás, így emiatt további 10 perc késéssel indult tovább Székesfehérvár felé. Ennek köszönhetően természetesen két perccel lekéstem a budapesti csatlakozást, hiába taposta a gázt a sofőr. Mivel Fehérvár és Budapest között igen jó a közlekedés, szűk fél órás várakozást követően már a főváros felé zötykölődtem.
Mindent összevetve, az egyik legszebb utam volt ez, különösen ez az utolsó nap, csak hogy még nagyobb űrt hagyjon most bennem egy időre a Kék. Tervek szerint már csak 2020-ban folytatom, akkor már Nógrádtól kelet felé haladva, keresztül az Északi-Középhegységen.
Úgy érzem, tökéletes évet zártam, soha rosszabbat. Rengeteget haladtam, szinte minden hónapra jutott egy kis Kék, mindig volt mit várni. Áprilisban a megújuló természet, Kőszeg, az Írott-kői kilátás, májusban a sztúpa, Sümeg, Tátika, a medvehagyma-erdők, júniusban Keszthely, a Szent György-hegyi panoráma a Keszthelyi-hegység csodái, Rezi, Hévíz, a rengeteg szúnyog és a nagy meleg, júliusban ugyan csak egyetlen nap kéktúra jutott a lányokkal, de az fergeteges volt. Augusztusban a Kőris-hegyi meseerdő, a tési fennsík a szélmalmokkal, a bakonyi szilvák, szeptemberben a felejthetetlen szarvasbőgés a Bakonyban, a Badacsony, Csobánc-szerelmem, a szentbékkállai kőtenger, Nagyvázsony, őskarszt, az októberi melegben a Gerecse lankái, a Nagy-Gete kínjai, a hajnali panoráma, novemberben pedig a legnyugalmasabb erdei pillanatok.
Számtalan csoda, gyönyörű helyek, mesés panorámák, varázslatos erdők, elbűvölő állatok, üde illatok, zamatos gyümölcsök, kedves emberek, megannyi élmény, amiket örökre a szívembe zártam. De még korántsincs vége, folytatása következik, reményeim szerint legalább ennyi varázslattal fűszerezve.
Lépések száma: 29390, megtett távolság: 23,35km, átlagsebesség: 3,91 km/h, elégetett energia: 1669 kcal
