Ezen a mesébe illő úton mentünk tovább, mígnem kiértünk a hegy peremére, itt folytatódott utunk egy jó darabon, tekintélyes panorámát kínálva a tájra. Nem győztük tátani a szánkat, a látvány annyira lebilincselő volt.

Jobbról a hegy tetejéről kúszott le a felhő a völgy felé, a távolban pedig Dorogháza és Bátonyterenye települései törték meg az erdő zöldjét, a kettő között pedig a Maconkai-víztározó négyszög alakú vízfelülete látszott jól kivehetően. Tovább jobbra Szuha és Mátramindszent, a távolban pedig Nemti tűntek még fel, mielőtt a hegyoldal eltakarta volna a vidéket. Szemrevételeztük az utat, ahonnét jöttünk, a nyílt hegyoldalban ugyanis mindent pontosan lehet követni, szóval aki itt végezné ügyes-bajos dolgait, figyeljen, mert tényleg mindenhonnan látszik minden. Egy nagy kőre telepedve a panorámával szemben, tovább fotózkodtunk. Nem bírtunk szabadulni a látványtól, egyszerűen adta magát a hely és a lehetőség. Szóval hülyébbnél hülyébb képeket sikerült lőnünk, főleg rólam. Hiába, mindenki jobban jár, ha a masina túloldalán állok…

Ahogy haladtunk ismét egyre följebb, úgy másztunk bele egyre inkább újra a felhőkbe. Pedig már kezdett erőlködni a Nap, de ekkor kezdtem reményvesztetté válni, hogy fogunk bármit is látni a kilátóból. Továbbra is csodálatos zöld színű volt az erdő, amit még jobban kiemelt a fák eső által sötétre áztatott törzse. Az utat egy helyütt kidőlt fák sora tarkította, ami Trixi szerint akadálypályává változtatta a túrát. Valóban, némelyik nehezebben adta magát, ezeken csúszó-mászóként tudtunk csak átkelni. Ehhez a következő hasonlatot tudnám párosítani, elősegítendő a vizualizációt: mint két szerencsétlen, hátrányos helyzetű városi hernyó a vadonban. Most ide lépjél, húzd be, told ki, hasalj le, csúszik. Ha nem kellett volna mindkét kezem az átkeléshez, tudtam volna érdekes pozitúrákról képet készíteni, de így mindenkinek a fantáziájára bízom az olvasottak képi megjelenítését.

Az utolsó megpróbáltatásokat követően már csak néhány száz méter volt hátra Galyatetőig, s visszatértünk a kék útvonalára is. A kilátónál egy életem, egy halálom alapon beáldoztam 200 Ft-ot, felmásztunk a tetejére és láss csodát, ha nem is tökéletesen, de azért imitt-amott kikandikált egy-egy részlet a tájból. Az adótorony már alig látszott a felhőktől, majd pár perccel később teljesen bele is veszett.

• 
• 
• 

Végül mi is befejeztük a nézelődést és ismét a turistacentrumban kötöttünk ki. Jobb híján meghívtuk magunkat egy kávéra és mivel hamarosan indult a buszunk, elsétáltunk a megállóig. Óriási szerencsénk volt, mert Budapestig közvetlen járattal utaztunk, így volt időnk bealudni egy kicsit. Na nem a 13 és fél km-től fáradtunk el ennyire, viszont az egész heti kora reggeli kelés kissé elnyűtté teszi az embert, pláne, ha sosem fekszik le időben. Ettől eltekintve nagyszerű napunk volt, még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hogy nem küldte a nyakunkba az égi áldást, mert fürdőruhával nem készültünk, de ha készültünk volna, akkor nagy valószínűség szerint befagyott popóval, cidrizve futkároztunk volna visítva a szélrózsa minden irányába a fagyhalált elkerülendő, ugyanis olyan klassz őszi időnk volt, hogy még a lehelletünk is látszott.

Zárszóként pedig íme a napi statisztika:

Lépések száma: 18339, megtett távolság: 13,46 km, átlagsebesség: 2,89 km/h, elégetett energia: 1165 kcal. Ebből a kéktúra szakaszon: 7998 lépés, 6,17 km, 489 kalória