Ez az év nem igazán úgy indult, ahogy elterveztem. A január még szuper volt, de aztán megállt minden, bezárt a bazár, mindenki bekényszerült otthonra, ne tömegközlekedjünk, de az még hagyján lett volna, sajnos a szállások is zárva tartották kapuikat, így kénytelen-kelletlen ki kellett várni a korlátozások feloldását.
Első terveim szerint márciusban már elindultunk volna a Nógrád-Becske szakaszon, de már akkor le kellett fújni az egészet. A szívem vérzett, de nem volt mit tenni, el kellett fogadnom, hogy most pause van. A kínok kínját éltem át a négy fal között bezárva és irigykedtem azokra, akik meg tudták oldani, hogy legalább egyetlen napra kimozduljanak otthonról. Budapesten a bezártságot néhány héttel tovább fokozták, míg vidéken már mindenki oda ment, ahová akart. Amikor aztán végre a fővárosban is beindulhatott az élet, átfoglaltam a korábban lemondott szállásunkat június közepére. Nagyon boldog voltam és már alig vártam a napot, hogy induljunk. Nem úgy az élet.
A kérdéses időpont előtt egy héttel már minden nap olyan heves zivatarok áztatták a vidéket, hogy nem mertem elindulni. Részint mert nem szeretem a kínlódást, részint pedig felelősséggel tartoztam Trixiért is, aki ezúttal is túratársam lett egy darabig. Mivel ő kezdőbb, mint én, ráadásul a térde sem az igazi, nem mertem neki azt mondani, hogy induljunk el mégis, hogy a sáros út és a mindkét oldaláról meredek Naszály nem is jelent majd semmiféle nehézséget. Tudom, most mások nyámnyilának gondolnak, de ez érdekel a legkevésbé. Szeretem élvezni a túráimat, és nem azzal akarok minden másodpercben foglalkozni, hogy vajon melyik lépésnél fogok orcára esni.
Tehát ismételten fájó szívvel, de el kellett halasztani ezt a túrát is. Addig pedig egynapos kirándulásokkal igyekeztem pótolni a hiányt és csillapítani a lelkemben dúló viharokat. Mennyit haladhattam volna a kéken, ha nem jön közbe a járvány és az időjárás… Minden tervem dugába dőlt.
A harmadik ilyen egynapos túra tervezésekor észrevettem, hogy az eredetileg Galyatetőről induló körtúránk fele a kék útvonalán halad, ám Mátraszentistván előtt elkanyarodik. Sebaj, kicsit hosszabbítunk, elmegyünk a faluig és akkor legalább begyűjthetek két pecsétet és kipipálhatok egy 5 km-es szakaszt. Az előzetes terveket megnézve, még jól is jött ki ez a lépés. Így lett, hogy ezen a napon végre újra a táskámba került az igazoló füzet.
Reggel gyöngyösi átszállást követően felértünk Galyatetőre. Az időjárás ezúttal sem kedvezett, minden felhőbe burkolózva fogadott bennünket. Öröm az ürömben, hogy legalább nem esett. A turistacentrumban elintéztük egyéb ügyeinket, pecsételtem és elindultunk a kilátó felé, ahová nem mentünk fel. Fölöslegesnek találtam 200 Ft-ot elpazarolni a kilátóra, amikor az orrunkig is alig láttunk. Bíztam benne, hogy mire visszaérünk, kitisztul az idő és akkor majd gyönyörködhetünk a panorámában.
A 960 méter magasan fekvő galyatetői kilátó, eredetileg 17 méteres andezit tömbjét 1934-ben adták át a nagyközönségnek, 5 évvel korábban, mint a Nagyszállót. Az idő múlásával a fák megnőttek, a kilátást eltakarták, az épület állapota pedig eléggé megromlott. A belül található csigalépcső helyére a magasításhoz szükséges betongerendák kerültek, a lépcsőt pedig kívülre helyezték, így 13 méterrel megemelték a kilátót, így ma már 30 méteres magasságból csodálhatjuk a 360 fokos panorámát. A puritán körülményeket kedvelő turisták számára a kilátó felső részében 3, bivakszállásként funkcionáló, elektromos árammal és wifi-vel ellátott helyiség lett kialakítva. A 2015-ben átadott torony 162 lépcsőfokát 200 Ft-os érme ellenében mászhatjuk meg.
Tulajdonképpen örültem, hogy ilyen az idő. Tavaly november óta imádom, amikor az erdőbe beúsznak a felhők, ezzel különleges hangulatot teremtve. Így legalább Trixinek is meg tudtam mutatni az erdő különleges szépségét. Szerencsére neki is tetszett. Lehet, hogy menet közben elkezdett esni az eső, de ahol mi voltunk, nem kellett elővenni az esőkabátot. A talajon ugyan sok helyen állt a víz, de ki lehetett kerülni a tócsákat. Máshol egy kicsit ügyeskedni kellett, helyenként sikerült belesüppedni, de ezt egy csöppet sem bántam. Az sem érdekelt volna, ha szakadó esőben kell gyalogolni, annyira ki voltam már éhezve a túrára és különösen a kékre. Jólesett beszívni a nedves, párás, tiszta levegőt. Nem sok emberrel találkoztunk, de azért voltak néhányan. Ki egyedül, ki párban, kik csoportban.
Folyt. köv.
