Romhányig végig aszfalton és tűző napon meneteltünk. Romhány előtt az útszéli házaknál két kutya járőrözött, időnként az autók között, de jól láthatóan egy adott házhoz tartoztak. Trixi egyszer-kétszer rájuk mordult, én ügyet sem vetettem rájuk, szép nyugodtan haladtam Trixi mögött.
Már kezdtük elhagyni a területüket, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a tacskó keverék közel jön hozzám. Azt hittem, csak megszagol, de ekkor egy tompa harapást éreztem a vádlimban. Nem foglalkoztam vele különösebben, nem is fájt, hosszú nadrág is volt rajtam. Gondoltam rá, hogy vissza kéne fordulni, megkérdezni, van-e oltása a kutyának, de nem akartam a kutyák közelébe menni ismét és nem gondoltam, hogy bárki is otthon lenne, amikor a kutyák kint őrzik vadul a területüket. Mivel nem éreztem komolynak a helyzetet, tovább mentem, Trixinek is csak mellékesen jegyeztem meg, hogy megharapott, de aztán néhány tíz méter után megálltam megnézni, mégis mit művelt a kicsike. Feltűrtem a nadrágomat és szomorúan konstatáltam, hogy vérzik, bár nem volt mély a seb. Trixi ekkor kijelentette, hogy most azonnal irány az orvos, mert ha nem, akkor itt be is fejeztük a túrát. Szót fogadtam, bár tudtam, hogy ezzel rengeteg időt fogunk veszíteni, de tény, hogy az egészség a legfontosabb, minden más másodlagos.
A településre beérve még azért pecsételtem, mivel amúgy is útba esett, addig Trixi megkérdezte, merre van az orvos és a kedvünkért fel is hívták, hogy van-e rendelés. Szerencsémre pont volt, így szeretettel vártak. A rendelőben fertőtlenítették a sebemet, kikérdeztek és azonnal elkezdték felkutatni, ki lehet a kutya gazdája. (Sajnos azóta sem derült ki.) Mindenki nagyon kedves volt, talán a doktornő volt egy kicsit távolságtartó, de az asszisztensek rögtön tegeztek és mindenben a segítségemre voltak. Írtak fel tetanuszt, ami most már új néven fut, de előre közölték, hogy hiánycikk. Azért menjek át a gyógyszertárba és kérdezzem meg. Persze nem volt. Így hát tovább indultunk, hogy majd valahol kiváltjuk, csak azt nem tudtam még, hogy ki fogja beadni, mert Romhányba már biztosan nem jövök vissza. De az élet mindent elrendez, úgy, ahogy kell…
Összeszedelőzködtünk és tovább indultunk. Az elkövetkező kilométereken is több-kevesebb sár fogadott minket és elég unalmas menetelésben volt részünk. Kezdtünk elcsigázottak lenni. A fülledt meleg rengeteget kivett belőlünk és az út sem tartogatott semmiféle meglepetést. Elég egyhangúan gyalogoltunk, körülöttünk csilliárd apró légy keringett, szemtelenül az arcukba tolakodva. A Prónay-kilátót csak lassan értük el, olyan volt, mintha sosem akarnánk odaérni. Végül egy jobbra tartó elágazásnál ott állt a jelzőtábla. Trixi halálosan fáradt volt, így ott maradt pihegni, míg én erőt vettem magamon és a nap egyetlen látnivalója felé vettem az irányt.
A lucfenyőből épült modern építményt 2017 októberében adták át. A 421 méteres Kecske-kő csúcsán álló 26 méter magas kilátóból szinte 360 fokos panorámában gyönyörködhetnek, akik még nem elég fáradtak a 128 lépcsőfokot megmászni. A látvány lenyűgöző, kihagyni tilos.
Felmásztam a tetejére és onnan csodáltam a tájat. Ez feledtette velem egy időre a történteket. Kb. 10 percet eltöltöttem itt, aztán igyekeztem vissza Trixihez.
Folyt. köv.
