Reggel korán keltem. Az étteremben elsőként jelentem meg kajálni. Svédasztal volt, így gyorsan kiszolgáltam magam bőségesen és megreggeliztem, amit finom kávéval és jóféle narancslével öblítettem le, majd rendeztem a számlát, visszamentem a szobámba összepakolni és máris újra útra készen álltam. Még 7 óra sem volt, de már úton voltam, mivel a tervem az volt, hogy a 13.45-ös buszt Bodajkon elérem.

Éjjel esett, így ezen a reggelen szürke, ködös táj fogadott, ettől viszont még nagyobb volt a nyugalom, mint egyébként. A falu szélén lévő hatalmas mezőn tehenek legelésztek szerteszét. A párás hangulat intim pillanatokra késztette ezeket a szelíd, de marha nagy jószágokat, s cseppet sem szégyenlősen lettek egymáséi a legnagyobb szerelmesek, ügyet sem vetve társaik érdeklődő tekintetére. Hamarosan beértem az erdőbe, és ismét egy völgyben futott a kék jelzés. Az alacsonyan ülő felhőknek köszönhetően a fák közé puha köd ereszkedett. Ennek ellenére egyáltalán nem lett kísérteties a hangulat, inkább valami földön túli nyugalom szállt az erdőre, ezzel együtt rám is. Sehol egy teremtett lélekkel nem találkoztam, így teljesen felszabadultan, a legnagyobb békében gyalogoltam kényelmesen, ahogy jólesett, kiélvezve minden egyes pillanatot ebből a gyönyörűségből, ebből a hihetetlen békességből. Az eső is rákezdett, de szerencsére csak szolidan, így a fákon lévő levelek a nagyját felfogták, nekem pedig nem kellett elővenni az esőkabátot.

Egészen meseszerű élmény volt, amikor fölöttem a völgyfal tetején megláttam két szarvast a ködben, ahogy hangtalanul néznek le rám néhány másodpercig, majd ugyanilyen csöndben lassan elsétáltak. Sem ők, sem én nem ijedtünk meg, minden a lehető legnagyszerűbb összhangban történt, s ekkor éreztem, hogy én is a természet, az erdő tökéletes része lettem.

• 
• 
• 
• 

Az eső továbbra is halkan kopogott a fák levelein, ez volt minden zaj, ami keletkezett. Hihetetlenül megnyugtató volt. Az egyre sűrűbb köd, a párás erdő, a némaság és csak én, ahogy lélegzek. Az egész olyan volt, mint egy halk szívdobbanás. Eddig mindig olyan szerencsésen jött ki, hogy sosem esett, amikor túráztam, de ez most egy olyan csoda volt, amit nagyon nehéz leírni. Ezt csak az tudhatja, aki volt már így egyedül az erdőben. Nem aggódtam semmi miatt, nem jutott eszembe semmi az otthoni rohanásból. Csak én voltam, egyedül én és az a mérhetetlen nyugalom, ami körülvett. Akadály nélkül vettem a levegőt, s bár igaz, a fák tetejét már alig lehetett látni, akkora köd volt, mégsem féltem egyetlen pillanatra sem. Csak arra a végtelen békére és harmóniára emlékszem, amit ott éreztem. Sosem fogom elfelejteni az érzést.

A Géza-pihenő előtti részen, ahol a fák összehajlanak az ösvény fölött, olyan érzésem volt, mintha a semmibe vezetne az út. A köd olyan nagy volt, hogy úgy tetszett, az út nem vezet sehova. Ez egy kicsit zavaró volt, mert nem tudtam, mi van 10-20 méterrel előttem. A pihenőhelynél a panoráma-kilátás elmaradt. Felhúztam a kamáslit végre, mert nem tudtam, milyen terepviszonyok lesznek. Nem akartam nagyon varacskosan kinézni a végére. Tovább indultam, de a látási viszonyok nem sokat javultak. Rövidesen aszfalt útra értem, egy ideig ezen talpaltam. Most is megállapítottam, hogy még mindig sokkal kényelmesebb a puhább erdei ösvényeken gyalogolni, mint műúton.

Folyt. köv.