Andi a rengetegben

Kéktúra (szakaszon kívül): Nőtincsi kényszerpihenő 2/1. rész

2020. JÚLIUS

2021. február 21. - Andi a rengetegben

20200728_114531_300.jpgErre a napra terveztem a Felsőpetény-Szendehely szakaszt, aznap Trixi nélkül, mert ő előző nap rettenetesen kikészült, de ember tervez, isten végez, ahogy azt lenni szokott. Reggel 8 óra előtt két perccel már ugrásra készen hívtam a helyi gyógyszerészt, hogy megtudjam, van-e tetanusz oltásuk.

Ahogy a hölgy nézte a gépben, szomorúan közölte, hogy sajnos nincs, ám miután ellenőrizte a TAJ számom alapján felírtakat, kiderült, hogy mégis van, csak ő még úgy kereste, hogy tetanusz, miközben nemrég változott az oltás neve. Szóval ezerrel rongyoltam a gyógyszertárba, kivártam a soromat, merthogy az is volt, ott hagytam 3000 Ft-ot, majd öles léptekkel irány az orvosi rendelő. Rendelés elvileg 8-tól volt, még bőven benne voltam az időben, ám lepattantam a zárt ajtóról. A kutya se volt ott. Leültem hát az egyik székre és vártam. Az új rendelési idő 10.30-tól kezdődött, nekem 10.48-kor ment a buszom Felsőpeténybe, amit el akartam érni. Mivel senki más nem várakozott rajtam kívül, így azzal számolhattam, hogy elsőnek hívnak majd be. ¾ 9 volt ekkor, így majd’ két órát ücsöröghettem. Nem volt mit tenni, ha már kiváltottam, akkor be kellett adatni, a gyógyszerész pedig nem vállalta, talán nem is vállalhatta, de elmondása szerint ő még soha nem adott be oltást senkinek. Gondoltam, biztosan végzünk időben, csak beadja a doki és már ott sem vagyok. Izgultam, hogy időben érkezzen az orvos, 10-ig ugyanis Szendehelyen rendelt és reménykedtem, hogy nem dumálja el az időt és átér Nőtincsre rendesen.

Időközben jöttek a helyiek és sajnos mindenkinek azt kellett mondanom, hogy nincs itt senki, zárva az ajtó. Mind meglepődött, hogy nincs rendelés, hisz ilyenkor szokott lenni. Én sem örültem neki, de ez van, nem lehet mit tenni. Ha nincs orvos, hát nincs orvos. Egyedül vártam a soromra, még az volt a szerencse, hogy árnyékos helyen voltak a székek. Eleinte még aggódtam, hogy el fogom-e érni a buszt, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy teljesen fölösleges ezen rugózni. Vagy elérem, vagy nem. Lesz, ahogy lesz, maximum pihenek. Úgyis annyira fülledt volt még mindig az idő, nem is biztos, hogy a legalkalmasabb a Naszályt megmászni. Végül teljesen elengedtem a dolgot és egyáltalán nem idegeskedtem semmin. A szakasz megvár, ott lesz az mindig. Aztán végre megérkezett a doki és az asszisztens is, 10 perccel rendelési idő előtt. Ez megnyugtatott. Bementek, lepakoltak és pár perc múlva már szólítottak is. A doki mufurc módon megkérdezte, hogy mi a bajom. A stílusa lepergett rólam és elmeséltem neki a történteket, majd elkezdte mondani, hogy miért nem kérdeztük meg a kutya gazdáját, hogy van-e oltása. Mondtam, hogy azért, mert nem sikerült előkeríteni, pedig a romhányiak mindent megtettek, hogy felkutassák. Aztán puffogott még egy kicsit, hogy ő most mit csináljon velem, mire az asszisztens mondta neki, hogy adja be. Ezzel mélyen egyetértettem és kicsit somolyogva összenéztünk a nővérrel.

- Biciklizik?

- Nem, gyalogolok.

Kezdett oldódni a hangulat. Kezébe vette a dobozt és ő is meglepődött, hogy más a neve.

- Tudja, hogy én is most látok ilyet először? – kérdezte undokul. - El kell olvasnom a tájékoztatót. – én ráhagytam, persze olvassa csak el.

Miután kiveséztük, hogy nem vagyok allergiás semmire, nem vagyok lázas, nem áll fenn semmilyen betegség és még terhes sem vagyok, megkérdezte, hogy hova szeretném, farba vagy vállba. Szóval még válogathatok is? Közben megkérte a nővért, hogy vegyen elő egy tűt, mire az visszakérdezett, hogy milyet.

- Vékonyat! – feleltem gyorsan a doki helyett. – ekkor már jócskán enyhült a mogorvasága.

Aztán abban maradtunk, hogy a nemesebbik felemet tartom oda neki, abba döfjön bele, csak nem fogok lesántulni. Félig letoltam a nadrágomat. Álljak a másik lábamra, lazítsam el a bal felemet.

- Nagyon ügyes, mintha minden nap ezt csinálná. – rámfújt a fertőtlenítővel, majd véletlenül megkarcolt a tűvel. – Szóljak, ha szúrok? – kérdezte ő.

- Nem szükséges, szúrjon bármikor. – feleltem.

- Ne szóljak? – kérdezte félig vigyorogva, majd lerakta elém az üres fecskendőt.

- Már bent is van? – annyira meglepődtem, hisz csak egy kis valamit éreztem, azt hittem, véletlenül ért hozzám, de mint kiderült, az már az oltás volt.

- Szorítsd rá, ne csurogjon vissza. Ülj le. – váltott ekkor tegező módba. – Vedd le ezt a maszkot, had lássam az arcod! – itt már egész baráti volt a viszonyunk.

Ennek a gesztusnak nagyon megörültem, akármi is volt az oka (bár gyanítom, hogy a félig pucér popóm volt az), mert baromira utálom és úgy veszem észre, hogy csak a fővárosban van emiatt akkora cirkusz folyton. Közben felhívta a romhányi doktornőt, elmondta, hogy beadta nekem az oltást, mert csak itt tudtam kiváltani a tetanuszt, írja be nyugodtan, hogy megkaptam.

Nyomtam még a szúrás helyét, hogy elálljon a vérzés és ne kenjem össze a nadrágomat, de szinte nem is jött semmi. Közben néhol kedélyesen, néhol viccesen elbeszélgettünk. Túráról, az El Caminóról, az ő fiatalságáról. Kiderült, hogy őt is harapta már meg kutya és a vadiúj farmerje bánta. Akárhányszor elkezdtem mocorogni, hogy most már megyek, rám szólt, hogy üljek még. Aztán addig-addig beszélgettünk, hogy jól elment az idő. Meg a buszom is. 10.50-kor, félórás beszélgetés után elköszöntem tőlük és kijöttem a rendelőből. Egy pillanatra megtorpantam az ajtóban, mert az összes ember, akit elküldtem a várakozás alatt, hogy majd csak fél 11-től lesz rendelés, az mind ott toporgott már az ajtó előtt.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://andiarengetegben.blog.hu/api/trackback/id/tr416361700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása