Az elhatározás megszületett. Elindulok, aztán majd menet közben úgyis érezni fogom, hogy bírom-e. Tokodon még mindig kiszállhatok. A szállást fél 8 körül hagytam el. Még elintéztem a pecsételést és beugrottam a kisboltba kaját venni, majd visszatérve a kékre, nekiveselkedtem az utolsó etapnak.
Azonnal elkezdett emelkedni az út, s egészen sokáig így mentem. Rövid időn belül le kellett vetkőznöm, mert azt éreztem, megfulladok. A dombtetőre érve kicsit megkönnyebbültem, hogy innen már nem lesz feljebb. A TIT emlékmű után tettem még néhány lépést, amikor valamiért balra fordultam, így láttam meg egy sziklakiszögellést a fák között. Nem volt messze, ezért úgy döntöttem, megnézem. Amit onnan láttam, az felejthetetlen élmény volt. A Kő-hegy sziklafalán emelt vaskereszt mellől 180 fokos panoráma tárult a szemem elé. Tiszta időben valószínűleg láttam volna a Dunát is, de sajnos továbbra is erősen párás és szmogos volt a levegő. Ami viszont máskor hátrány, az ebben az esetben előny volt, mert az előttem álló Hegyes-kő és a távolabbi Nagy-Gete lábánál ködtakaró borította a tájat, mesébe illő látvánnyal kápráztatva el szemeimet. Vagy csak a szemből sütő Nap fényétől káprázott a szemem? Mindenesetre csodálatossá varázsolta a reggelemet, bearanyozta az egész napomat és örök emléket hagyott a lelkemben. Nem fájt már semmim. Már ezért a látványért megérte elindulnom. Újult erőre kapva indultam tovább.
Amilyen lassan értem fel a hegytetőre, olyan gyorsan értem le onnan. A tokodi pincéknél ismét bekerült egy lenyomat a füzetembe, majd egy rövid ideig az aszfaltot taposva jutottam el a Kis-kő nevű „hegy” lábához. Fokozatosan emelkedett, majd a végén erős kaptatóval értem fel a tetejére. Amíg kiszuszogtam magam, visszafordultam, hogy lássam, honnan jöttem. Hihetetlen, hogy egy háromnegyed órája még a szemközti hegy tetején voltam, most pedig itt vagyok. Olyan távolinak tűnt ahhoz képest, hogy milyen kevés idő telt el az indulásom óta. Egészen csalóka érzetet keltett ez a tudat.
Az ide vezető út csupán bemelegítő volt a Nagy-Getéhez. Innen még egy kicsit tovább emelkedett, de már csak szerényen. A Hegyes-kő tetejére nem mentem fel, mert nem akartam az erőmet a Gete előtt elpazarolni, másrészt a lábamat is próbáltam kímélni, ami abban a pillanatban elég kényelmesen elvolt a cipőben, harmadrészt pedig úgy láttam, elég rosszul járható a felfelé vezető meredek ösvény. Bár kétségkívül nagyszerű lett volna a panoráma, nem hiszem, hogy sokkal többet láttam volna onnan, mint ahol voltam.
Tokodra beérve a pecsétig egy kis kitérőt kell tenni. Miután megszereztem, nem is gondolkodtam sokat a folytatáson, természetesen megcsinálom. Innen már nincs sok a szakaszból, nem hátrálhatok meg. Tokodot egy csöndes kis utcán hagytam el. Innen a hegy lassú, folyamatos emelkedővel készíti fel a túrázót a meghódítására, csak úgy nem adja magát. Már itt köveken lépdelve szoktatja a lábunkat egyre meredekebb lejtőihez a Gete, melyen időnként nem kis kihívás a közlekedés. És akkor még nem is tudtam, milyen lesz a későbbiekben. Nem lett jobb. Csak nehezebb. Egy tisztásra kiérve megdöbbenve láttam, milyen sokat jöttem fölfelé. Ismét az a csalóka érzés, hogy az előbb még ott voltam a másik hegyen, meg lent a völgyben, most meg már itt vagyok. A hegy ezután hagy egy kis időt megpihenni, elkezd lefelé tartani, csak hogy utána még kíméletlenebb, még kegyetlenebb lehessen.
Folyt. köv.
