Reggel ötkor keltünk, 6-kor indultunk, hogy még a nagy meleg előtt le tudjuk járni a szakasz egy részét. Mit ne mondjak, nem voltam éppen tökéletesen kialudva, de nem is éreztem magam extrán fáradtnak. Mennyivel másabb a fizikai fáradtságot kipihenni kevesebb alvással, mint a szellemit. Sokkal jobban éreztem magam, mint előző nap.

Elindultunk tehát még jóval a kocsma nyitása előtt. Csöndes volt a reggel, csak 1-2 helyivel találkoztunk, meg pár útonálló macskával. A falu közepén ismét éreztük már azt a rettentő orrfacsaró trágyaszagot, amit tegnap. Sertéstelep lenne a közelben? Vagy csak frissen van trágyázva? Nem tudtuk. A településről kiérve a szántó mellett vezetett fel az út a domboldalra, a földön viszont minden lépésnél elszórt szemetek, műanyag flakonok, nejlondarabok. Röviden szólva mocsok volt. Fölfelé menet visszatekintve egyre szélesebb panoráma nyílt a környékre és a szandai Várhegyre. A reggeli pára még ott lebegett a talaj fölött, festői képet alkotva (ha nem néztem a lábam elé). Az elviselhetetlen szag miatt viszont ott maradt a fintor az arcunkon. Hiába volt korán, és hiába fújtuk be magunkat fulladásig riasztóval, a szúnyogok, legyek és böglyök készségesen elkísértek bennünket egy jó darabig. A legyektől később sem tudtunk szabadulni és hiába fújtuk magunkat rendületlenül, ott repkedtek akkor is a spray felhőjében. Gondolom, ettől híznak. Mi viszont gyakorlatilag menekülőre fogtuk. Csak egyszer érjünk ki ebből az erdőből. Ne most álljunk meg inni! Hangzott sokszor a felkiáltás, pedig már taplót köptünk. De ahogy megálltunk, abban a pillanatban ránk vetették magukat a vérszívók. A böglyökkel meg jó vigyázni, azok kellemetlenebbek, mint a szúnyogok. Van egy mondás, miszerint: Bagoly mondja bögölynek, büdös bögöly dögölj meg! Erre megtanítottam Trixit is.

Szóval rohantunk, ahogy csak tudtunk egyre beljebb a sűrűbe. Mire a Hegyes-hegy tetejére értünk, legalább a böglyök elmaradtak és a szúnyogok is mérsékeltebben támadtak. Erőnkből azért sokat kivett a szemtelen legyek elleni hadonászás. Lényegében megállás nélkül csapkodtuk a kis rohadékokat, de mindig volt újabb és kitartóbb, aki mindenáron a fülünkbe és a szemünkbe próbált férkőzni. A szemembe néhánynak sikerült is. A hegytető okozott némi csalódást, mert semmiféle kilátás nincs innen. A csúcs alatt 2-3 méterrel elvisz a jelzés, ám én fölmentem a tetejéig, de a csalódottságtól szemembe szökő párán és a kilátást takaró fákon kívül az égadta világon nem látni semmit.

Innen nagyrészt lefelé vezetett az út, s a korai indulásnak és a sietős tempónak köszönhetően 9 órára már Nógrádsipeken voltunk. A falu szélén lévő egykori téesz épületének homlokzatán még ott díszeleg a vörös csillag. Egy kicsit fura érzés volt ezt látni, mintha megállt volna az idő. Begyalogoltunk a központba, menet közben pedig szedtünk néhány nyári almát, amit elraktam, mondván, jó lesz az még a melegben. Az élelmiszerboltnál lett volna a pecsét, de vasárnap lévén az üzlet zárt ajtaja választott el tőle, így kénytelenek voltunk betérni a Korona presszóba bélyegezni. És milyen jól tettük, hogy ide jöttünk. Igazából nem kitérő, mert két utcával lejjebb található az ivó (ami tényleg inkább presszó, mint kocsma), mint amerre a jelzés vezet, és simán vissza lehet csatlakozni az útvonalra az utolsó utcán.

Szóval, jó, hogy ide vezérelt minket a sors, itt legalább kényelmesen le tudtunk ülni a teraszon. Meg is kávéztunk, ettünk, ittunk üdítőt is és életemben először kipróbáltam a dobozos, kaktuszfüge ízű, magnéziumos italt, mert már fölfele jövet éreztem, hogy kicsit húzza a görcs a vádlim. Hiába szedtem be minden reggel a magnézium tablettát, mégis. Nem vagyok híve ezeknek a ki tudja miből készült színes üdítőknek, ám be kellett látnom, érdemes időnként egyet inni belőlük. Azonnal felszívódott és aznap már nem is fájt a lábam. Igaz, hogy az van ráírva, hogy gyártja a Tiszai Vegyikombinát, de a célnak megfelelt. Rendszer biztos nem lesz belőle. Nekem újfent műtétet kellett végrehajtanom a lábamon és örömmel vettem észre, hogy a tegnapi vízhólyagom mostanra egy újabbal szaporodott. Bár ezt a tényt már idefele jövet éreztem is.

Folyt. köv.