Körbejártuk még a csodahelyet, aztán úgy döntöttünk, felkeressük az illemhelyet, mielőtt tovább indulunk. Mátraverebély már nem volt messze, ki tudja, hol lehet majd addig elintézni ezeket a fontos dolgokat. Hirtelen megütötte a szemem egy tábla, mely jelezte, hogy a barátlakásokat a jelzett irányban haladó meredek úton meg lehet közelíteni. Több se kellett nekem.
Béna lábbal pont hiányzott még a repertoárból egy ilyen menet. Trixi sandán ránézett az ösvényre, majd közölte, hogy ő ide fel nem jön, ha végig ilyen az út. Persze nem tudtam, milyen, de ha már itt vagyunk, miért hagyjam ki. Egyhamar valószínűleg úgysem jövök vissza. Gondoltam (már megint gondolkodom), biztos nincs messze, ezért a táskát is magamon hagytam. Bár ne tettem volna. Nagyon hamar megbántam, hogy elindultam, ugyanis végig meredeken ível fölfelé az ösvény.
A mai kegytemplom fölötti hegyoldalban vájt barlangokban a XIII. századtól éltek remeték. A barlangnak két kápolnája, egy nagyobb csarnoka, konyhája és több hálókamrája volt. Több helyen megmaradtak az ajtók és az ablakok keretei. Mindkét kápolnába oltárt faragtak a puha mészkőből. Az utolsó szentkúti remete, Dobát Jozafát 1767-ben halt meg, sírja a bazilikában található.
A tüdőmet is kiköptem, mire azt a 3-400 métert megtettem. Azt hittem, sosem érek fel. Hülyék ezek a barátok, hogy ide költöztek fel és minden nap ezen az úton mászkáltak föl-le. Bár feltehetőleg nem tíz kilós hátizsákkal, de valószínűleg kis szandiban. A lakásaik kicsiny, odúszerű helyiségek a sziklába vájva. Csöppnyi kis oltárok is vannak és mindehhez szép kilátás. Volt valaha. Most csak lenne, ha a fák nem nőttek volna bele a panorámába. De a fák már csak ilyenek, nőnek. Nem jártam körbe, mert nem tudtam, mekkora a terület, így is elég sokáig elmaradtam és nem akartam Trixit sem jobban megvárakoztatni. Elindultam lefelé, persze csak csínján. Fájt is a lábam, éreztem, hogy egy negyedik vízhólyag is növekszik rajta, az előző napi hullámvasutazás a térdemet is kezdte megviselni, amit most is éreztem, meg hát a meredek az csúszik is lefelé. Mindenesetre még így is gyorsabban leértem, mint ahogy fel. Trixi türelmesen várakozott. Amikor mondtam neki, hogy milyen az út, megkönnyebbült, hogy nem jött velem. Ezután végre felkerestük az illemhelyet, ami itt becsületkasszával működik és egész kulturált. Utána tovább indultunk végcélunk, Mátraverebély felé.
Mátraverebélyről nem sok jót hallottam, inkább a nem túl kedves ábrázatú roma lakosai miatt lett hírhedt. Bevallom, emiatt bennem is volt egy kis félsz, de próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
Szentkúttól ismét fölfele vezetett az út, nem is kicsit és inkább folyamatosan. Kezdett már a hócipőm is tele lenni, hogy állandóan csak mászunk. Nagy nehezen feljutottunk a Csapás-tető nyergébe, innen már hál’ istennek nem volt feljebb. Volt viszont szedres, tele finom, érett, zamatos gyümölccsel. Mindjárt el is felejtettem, hogy fáradok. Egyik nagy kedvencem a szeder, így kénytelen voltam leállni lakomázni. Trixit nem nagyon hatotta meg a lehetőség, csak pár szemet evett és már gyalogolt is tovább. Simán ott hagyott, észre sem vette, hogy nem lihegek mögötte. Próbáltam aztán beérni, miután már csak a szúrós bozótba bemászva tudtam volna tovább falatozni, de inkább rákapcsoltam a sétára. Neki akkor tűnt fel, hogy hiányzom a nyakából, amikor már csak 50 méter volt a lemaradásom. Amikor utolértem, még egy darabig a hegy gerincén mentünk, majd elkezdtünk szép lassan ereszkedni, mígnem egy füves-bozótos területen, majd egy újabb erdős szakaszon és némi csalános dzsindzsán áthaladva elértük a mátraverebélyi temetőt. Elsétáltunk néhány lepukkant ház mellett, majd át a 21-es út alatti átjárón, aztán végig a hosszú Rákóczi utcán. A pecsét végül a polgármesteri hivatalnál került be a füzetembe.
Folyt. köv.
