A Tepke felé tartva a gyér erdő fái közé könnyen behatoltak a Nap sugarai, ezzel kellően fülledté téve a levegőt. Patakokban folyt rólunk a víz, nem győztünk eleget inni. Időnként mintha a kilátó lábát véltem volna látni, aztán kiderült, hogy még mindig odébb vagyunk. Trixi némán követett és igyekeztem a hátralévő távot nem olyan soknak beállítani, mint amennyit gondoltam, hogy még hátra van.

Aztán nagy nehezen végre csak elértük a kilátót, ahol gyorsan megszabadultunk hátizsákjainktól és leültünk az egyik árnyas asztal padjaira. Cipő le, zokni le, láb szellőzik, műtéti próbálkozás végrehajtva, de inkább csak kínzom őket, mert nincsenek rendesen feltöltődve. Fájnak. Eszünk, iszunk, fogy a víz. Pihenünk. Sokat. Jólesik. Közben turisták jönnek-mennek. Aztán megint egyedül maradunk. Csönd van, élvezem. Csak a szellő zörgeti a fák levelét. Szeretem a hangját, megnyugtat. Nagy nehezen összeszedjük magunkat, a csomagokat ott hagyva felmászunk a kilátó tetejéig.

A teljes körpanoráma első osztályú. A hollókői várat eltartott egy ideig, mire megtaláltuk, mert jól beleolvad a környezetébe, de amúgy szépen látszik minden. Érdemes tehát felmászni ide, ha éppen nem cikáznak villámok az égen. Eltöltöttünk itt néhány percet, aztán elérkezett az idő, hogy lassan tovább álljunk. Úgy gondoltam, hogy innen már csak lefelé fog vezetni az út és egyszerű dolgunk lesz, de tényleg jobb, ha nem gondolkodom. A java itt kezdődött. Először valóban lefelé indultunk meg, de hamarosan ismét fölfelé kezdett vinni az ösvény, át a Purgára. Eddig is kínlódtam, de itt már kezdtem a purgatóriumban érezni magam. Innen a Macska-hegy következett, majd a Garábi-nyergen át a Nagy Kő-tetőig, majd tovább, mindenféle bérceken át haladtunk föl-le, föl-le. Tán még az üveghegyen túl is jártunk.

A vízhólyagjaim köszönték, jól elvoltak a lábamon, igazán széppé varázsolták az utat, mert csillagokat is láttam már időnként. Folyamatosan figyelnem kellett, hogy hogy lépek, minél kevésbé fájjon és persze a terep is olyan volt, ezért a koncentrációtól is egyre csak fáradtunk. Trixinek szintén sajgott már mindene, valószínűleg a pokolba kívánta az egész utat. Ilyen kellemes hangulatban teltek a kilométerek, és még mennyi volt belőle… Mindezt megkoronázta, hogy Trixi az egyik tüskés bozóton úgy fennakadt, hogy vérezni kezdett a karja. Ez az erdő figyelmeztetése volt szerintem, hogy „Hahó! Ne lankadj!” Így egy kis időre megálltunk sebkezelni és végre fogyasztani a tegnapi almát a táskámból, mivel azokat még mindig a hátamon cipeltem. Legalább most nem a víz fogyott. Közben két srác utolért minket, ők a Bableves csárdánál még kajáltak is (úgy látszik, az áramszünetet sikerült időben orvosolni). Egyikük sem járta le ugyanazt a távot, mint mi, ezért jóval gyorsabban tudtak haladni nálunk. Meg persze fiatalabbak is voltak…

Tovább indultunk az erdőben, itt már azért némileg kényelmesebben, a nagy föl-le menetnek vége lett, helyette viszont egy soha véget nem érő erdőbe kerültünk. Akkor éreztem ilyet, amikor a Kemenesháton a Farkas-erdőben gyalogoltunk nyílegyenesen, aszfalton, kullancslegyek társaságában. Most is azt éreztem, hogy sosem érünk ki innen. Egy idő után a vizem is elfogyott, egyetlen csepp sem maradt. Alma sem volt már több, ami csillapíthatta volna a szomjamat, úgyhogy csak bíztam benne, hogy hamarosan beérünk Nagybárkányba és ott tudunk majd töltekezni. Két liter víz nem volt elég, pedig nem a Kékest másztuk meg. Egészen hihetetlen, hogy ennyit ittam és még tudtam volna.

Folyt. köv.