A harmadik nap reggelén az eső halk szemetelését néztük nagy áhítattal az erkélyről. Nem volt még elég nagy a sár, kellett az utánpótlás, na és persze kellett még egy kis pára is a meleghez, csak hogy olyan jó szaftos legyen a túra.

Összeszedtük magunkat és legyalogoltunk a motyónkkal a buszmegállóhoz, és úgy negyed óra múlva Szendehelyen szálltunk le, ahol előző nap kávéztunk. Pecsételtem és befújtuk magunkat szúnyog barátaink ellen, bár ettől inkább mi szoktunk fuldokolni, a dögöket kevésbé hatja meg. Aztán nekiveselkedtünk az előttünk álló rövid szakasznak. Szendehely szép nagy község, jó hosszan terpeszkednek az utcái, azok is inkább felfelé tartanak, legalábbis nekünk. Persze tudom én, mi mentünk rossz irányba. Merő vizesen értünk fel a dombtetőre, ahonnét jól látszottak a település házai. Ezután be is vitt minket a jelzés az erdőbe, innen rövid, de kicsit erősebb emelkedő után kiértünk egy erdészeti útra. Ezen sétáltunk könnyedén, vízszintben, de teljesen eseménytelenül. Már Szendehelyen kiszúrtunk azonban egy srácot, aki valami utcai villanyoszlopra szerelt légvédelmi szirénát cipelt a hátizsákjában, s úgy gyalogolt nagyjából mögöttünk. Az erdőben is hol beért minket, hol mi hagytuk le őt, de inkább az utóbbi.

Magyarkútig semmi érdemleges nem történt, végig erdőben meneteltünk, a település határában viszont egy pasi téblábolt, s rögtön le is szólított bennünket. Kérdezte, hogy nem láttunk-e egy fiút egy szerkentyűvel a hátán. Mondtuk, hogy de, mindjárt jön is. Kiderült, hogy a Természetjáró Szövetség munkatársai és az Országos Kéktúra útvonalát mérik fel. Közben megérkezett a srác is. Elbeszélgettünk egy darabig, majd a rend kedvéért rákérdeztem, hogy nincs-e valami álláslehetőség náluk, de nem jártam szerencsével. A pecsételőhelyig elkísértek minket, ami a túraútvonaltól úgy 200 méter kitérőre van. Itt ismét stempliztem, s míg vettem elő a füzetemet, Trixi akkorát csapott a hátamra, hogy majdnem lefejeltem a kapufát. Ha nem támasztok ki időben, beesek az Irma-forrás kútjába. Még jó, hogy nem az ellenségem, s csak egy szúnyogot akart jobb belátásra bírni…

Innen vissza kellett gyalogolni a kék jelzésig. Ahol az előbb kiértünk az erdőből, most ott kanyarodott be ismét a fák közé. Keskeny kis patakon átkelve kezdődött egy csodálatos hegymenet. Viszonylag hosszan és meredeken emelkedik az út, de legalább nem volt csúszós, különben tíz körömmel kapaszkodhattunk volna egymásba. A természet ajándéka, hogy amikor a legjobban szívsz, akkor rátesz még egy lapáttal. Mert mikor máskor jöjjenek a kis zümmögő vérszívók, amikor amúgy is tele a hócipőd. Újfent kénytelenek voltunk befújni magunkat, de valahogy egyáltalán nem bánták ezek, csak örültek, hogy végre megjött a kaja. Elég rendesen ki voltak éhezve, úgyhogy itt beszereztünk néhány viszkető púpot ide-oda. Az alkaromat például úgy megcsípte az egyik példány, hogy azt kívántam, vágják le tőből.

Folyt. köv.