A nagy örömre, hogy felértünk a Nagy-Szár-hegyre, nagyokat húztunk a vizes flaskáinkból, majd mielőtt kidőltünk volna, fotóztunk párat. Szemben a Kékes egyre közeledő csúcsa, távolabb a Galya-tető emelkedik, délre a Markazi-tó látszott a Mátrai Erőmű kéményeivel, mögötte hosszan az Alföld terül el. Igazán impozáns látvány a kinyúvadáshoz. Leültem a fűbe a többiekkel, ettem is, hogy ne legyen baj, bár nem voltam éhes, aztán hanyatt dőltem.
Behunytam a szemem és az sem érdekelt, ha minden testrészem ellepik a kullancsok. (Egyet se hoztam haza.) A skacok is pihentek, azért nekik is jólesett. Nekem viszont életmentő volt. Talán 10 percig feküdtem, aztán végre felkeltem. Egészen kicseréltek. Újra volt energiám. Persze nem töltődtem 100%-ra, de úgy 60-ig igen. Gondolom, mindenkinek ismerős az érzés, amikor már 20%-nál kezd aggódni az ember, hogy fogja kibírni a telefonja a hátralévő időt, ha folyamatosan nyomkodja. Amikor pedig valakitől kap kölcsön egy powerbankot, amivel feltöltheti, akkor érzi, hogy megmenekült. Na most én is így éreztem magam. Újult erővel vettem a nyakamba a Mátrát.
Természetesen azért mentünk fel, hogy aztán lejöjjünk a hegyről (minden emelkedő után így volt, ebből jön ki az 1550 méteres szintemelkedő annak ellenére, hogy a legmagasabb pont csak 1014 méteres tengerszint feletti magasságban van), így lejtmenet kezdődött a Hármashatár erdészházig (630 m). Szerencsére az előttünk álló hegyet nem kellett megmászni, mivel a kék jelzés ezt kivételesen megkerüli. Ennek igazán megörültem és hálát adtam istennek, hogy eggyel kevesebb hegyet rakott ma az utamba.
Az erdészháznál megtörtént a pecsételés. Ez a hely egyben azt is jelentette, hogy az út 2/3-ánál tartottunk. Legközelebb már a Kékesen nyomjuk a bélyegzőt a füzetbe. De hol van az még… A hegy oldalában viszonylag lassú emelkedéssel, keskeny ösvényen folytattuk tovább utunkat. Mellettünk meredeken letörő falak, ahol már nem jó mellé lépni, mert könnyen kibillen az ember az egyensúlyából, főleg, ha fáradt, és nem nagyon van megállás. Nálam már ez a „ne nézz ki oldalra, ha jót akarsz magadnak” kategória helyenként.
Disznó-kőig - mely nevét vaddisznófejre emlékeztető alakjáról kapta - további emelkedő várt ránk, ahol egy kicsiny kitérővel még panorámát is kapni, de én már ott tartottam, hogy egyetlen plusz lépést sem akartam tenni, így csak Ildi és Joe voltak olyan lelkesek, hogy azt a 20 métert még képesek voltak megtenni. Innen újabb hosszú(nak tűnő) emelkedő következett a 898 méter magasan fekvő Sas-kőig. Újra azt éreztem, hogy rohadt fáradt vagyok, de tartotta bennem a lelket, hogy már nincs sok hátra. A Sas-kőtől újfent csodás panorámát kaptunk ajándékba.
A hegytetőn az andezitből készült építmény az I. világháborúban elesett turisták emlékét őrzi, melyet 1930 pünkösdhétfőjén, a Kékesalja menedékház átadásának napján avattak fel. Meredek sziklafaláról délre a Markazi-tóra és a visontai erőműre, észak felé nézve pedig Recskre és Parádra nyílik parádés kilátás. Kelet felé a Bükk tömbjét lehet szemrevételezni, nyugat felé pedig a Kékes emelkedik, már nem messze.
Ismét pihenő, majd összeszedtük minden erőnket és az utolsó 2 km-nek is nekiveselkedtünk. Idáig azzal viccelődtünk, hogy eddig volt az orális szex, de ez most már a happy finish, ami azért még utoljára alaposan megdolgoztatja az ember farizmait. Itt viszont már átestem a holtponton, egész jól haladtam (úgy éreztem), s bár kellően lihegtem, mégis tudtam tartani a tempót. Persze csak a sor végén. Ismét feltűnt a kékesi adótorony, de már szinte kézzel fogható közelségbe került. Innen már könnyed sétával értük el a csúcson álló épületek lábát, majd hirtelen kiértünk a toronyhoz, ami utunk végét jelentette.
Mérhetetlenül és határtalanul büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni és őrületes eufória uralkodott el rajtam. Alig akartam elhinni, hogy sikerült, de SIKERÜLT!
Egyetlen hiányérzetem maradt, felmenni a toronyba. Sajnos úgy jött ki a lépés, hogy mire felértünk, pont bezárt már, így majd máskorra marad. Lesz máskor, hiszen Galyától idáig még pótolni kell a szakaszt.
Bekerült a csúcspecsét is a helyére a Tető étterem teraszán, majd gyors ellenőrzést csináltam a busz menetrendjét illetően, amivel visszajutunk Mátraházáig a kocsihoz. Nem sok időnk maradt, épp csak annyi, hogy másokat beelőzve leültünk az 1014 métert jelölő piros-fehér-zöld kőhöz és egy készségesen fotózni akaró srác által (Légyszi csinálj egy képet rólunk! Az én telefonommal is!) elkészültek a csúcsfotók, s már szedtük is a lábunkat a buszhoz, ami már indult is. Pár perc múlva leszálltunk, átsétáltunk a parkolóba, ahol még nyitva találtunk egy kajáldát. Itt aztán volt habzsi-dőzsi, kávé és miegymás. A fájdalmas emlékek máris megszépültek. Feltöltődve ültünk be az autóba és robogtunk vissza a városba.
Továbbra is eufóriában léteztem, iszonyú jó érzés volt megcsinálni úgy, hogy még a többiek szerint is jó időt mentünk és a „kiírás” szerinti időnél is jobbak voltunk. Hozzá kell tenni, hogy ugyanezt lefelé nem szeretném megcsinálni soha. Fölfelé is elég embert próbáló feladat, lefelé meg kész életveszély, s szerintem jóval nehezebb is ilyen hosszú távon és ilyen meredek lejtőkön tartania magát az embernek a sokszor morzsalékos terepen.
Köszönöm túratársaimnak az élményt és az odafigyelést, remélem nem fogtam vissza őket nagyon a lassabb ütememmel. Én jól éreztem magam (helyenként, de főleg a végén), bízom benne, hogy az ő életükben sem okozott nagy törést, hogy velük tartottam.
Lépések száma: 35615, megtett távolság: 26 km, átlagsebesség: 3,33 km/h, elégetett energia: 2429 kcal
