Háromnegyed órát elücsörögtünk kényelmesen a nógrádsipeki ivóban, majd feltápászkodtunk és nekiindultunk. Röhejes, hogy reggel 9-kor már az aznapi út felénél jártunk, de örültünk is, hogy legalább marad idő a kényelmes várnézésre és ófalui sétára. Nógrádsipeket elhagyva ismét emelkedőn szedtük a lábainkat erőltetett menetben fölfelé és megismétlődött a reggeli jelenet. Szúnyog, légy, bögöly kergetett bennünket egyre messzebb a falutól.
Sajnos nem a megszokott alkalmazás futott kísérőnek a telefonomon, ezért sikerült kihagynunk a Dobogó-tetői kilátót (és tábla sem mutatta a lehetőséget, vagy csak nagyon elbambultunk a rohanásban), pedig csak 3-400 méter kitérő lett volna, de ezt is már csak utólag vettem észre. Töröltem is az appot a telefonomról, maradok a réginél. Így tehát eseménytelenül telt az erdei menetelés, mígnem már kezdtünk erősen közeledni Hollókőhöz. Szép magas fák között haladtunk lefelé a hegyoldalról, de egész úton egyetlenegy hely nem volt, ahonnan meg tudtuk volna csodálni távolról a várat, csupán egy incifinci lyukon pillanthattam rá. Teljesen véletlenül voltam szemfüles, de akkor maximálisan felvillanyozódtam. Trixi rám is szólt, nehogy most nagyobb sebességre kapcsoljak. Nem mintha nem robogtunk volna így is, mint egy tank. Nehéz kérés volt, de engedtem a nyomásnak. Be is jelentettem, hogy most már nekem eléggé el kellene végezni a kisdolgomat, szóljon, ha jön valaki. Szerencsére csak az első gombig jutottam el, amikor máris hallom Trixi figyelmeztetését. Így aztán táska vissza, indulás tovább. Ezután mintha már a Margit-szigeten sétáltunk volna, folyamatosan jött valaki. Az út sem volt alkalmas elintézni ilyen ügyeket, mert csalános, szedres dzsindzsában kellett taposni egy ideig. De még ott is jöttek szembe, szóval, ha vállaltam volna a reumakezelést a hátsómon, plusz a tüskés élményeket, akkor sem sikerült volna megoldani ezt a problémát. Na, ezt csak úgy mellékesen, gondolom, sokakat érdekel. Az űrhajósok esetében sem az a lényeg, hogy tulajdonképpen mit csinálnak odafent, hanem hogy hogy oldják meg ezeket a technikai kérdéseket. Ugyanennyire érdekelne, hogy a hegyes műkörömmel rendelkező hölgyek hogy törlik ki a feneküket… Vagy például a szájpiercingesek hogy eszik a levest… Ehh, de elkanyarodtam.
Hamarosan legelőkhöz értünk, ahol láttuk, hogy erősen fölfelé kell mennünk, de amit még jobban láttunk, az egy szilvafa volt, amit mindjárt meg is rohamoztunk. Rögtön neki is álltunk dézsmálni. Trixi az egyszerűség kedvéért a földről kapkodta fel az érett, de még ehető darabokat, én föntről szedtem, ennek köszönhetően minden egyes szedésnél dupla annyi szilva esett a hajlongó Trixi fejére, mint amennyi a kezemben maradt. Óbégatott is miatta. Természetesen egy fél kiló szilva bekerült az almák mellé a táskámba, én meg nem győztem csodálkozni, hogy miért olyan nehéz a pakkom…
Elindultunk végül a fölfelé vezető úton, naná, hogy a legbrutálisabb részen nincs egy fia árnyék sem. Fejembe nyomtam hát a kalapomat, az legalább segített valamit, bár tény, hogy borzasztó hülyén nézek ki benne, de akinek nem tetszik, nem néz rám. Megmásztuk a dombot, majd még volt tovább is, időnként beiktattunk néhány szusszanásnyi pihenőt is, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy az orrunk előtt áll a vár. Fentről vidám kacaj hangját hallottuk, erre kaptam föl a fejem, s láttam, hogy a vár tetején mocorognak az emberek. Innen még azért egy kis erdei út vezetett egészen a bejáratig. Az út tetejénél már láttam kiírva, hogy „toalett”. Ha ezt én tudom, valahogy még elcipelem idáig, viszont a természet lágy ölén guggolva (ezt azért ne nagyon vizualizáljátok, pláne nem más vonatkozásban) sokkal különlegesebb élményt jelentett (na, ezt aztán végképp ki lehet csavarni).
A vár bejárata mellett leültünk egy kicsit, Trixi kajált is, neki muszáj többször keveset ennie, ezt már megállapítottuk, én meg nézelődtem addig. Egy óra sem volt még, bőven ráértünk. Miután befejezte az ebédet, 1200 Ft-ért bebocsáttatást nyertünk a vár falai közé.
Hollókő dísze a fölé magasodó, impozáns 13. századi vár, melynek legendájából származik maga a vár és a falu neve is. A Kacsics-família egyik tagja, András elrabolta valamelyik szomszéd földbirtokos szépséges feleségét és az akkor épülő vár egyik szobájába záratta az asszonyt. A kőművesek még dolgoztak az erődítményen, s napközben mindig fel is rakták a vár falait, ám a kövek rendre eltűntek reggelre. A szépasszonynak volt egy boszorkány dajkája, aki szövetségre lépett az ördöggel. Közbenjárására az ördögfiak éjjelente holló képében elhordták az építőköveket mindaddig, amíg az asszony ki nem szabadult. A várfalakról csodás panoráma nyílik Hollókőre és a Cserhát erdős lankáira. A várban a vár első urát és családját bemutató panoptikum látható, illetve egy 11-16. századból származó fegyverkiállítás is megtekinthető.
Nem is lehet csodálkozni rajtunk, első utunk a büfébe vezetett, ahol megkávéztunk nem kevés forintokért. Leültünk kint egy fa alá, amíg kortyolgattuk a cappucinot, mire megszólal Trixi:
- Jólesik most ez a kis szellő! - Erre én: - Igen, de még jobb volna, ha nem volna a hátam a táskámon.
Ahogy ezt kimondtam, kitört belőlünk a nevetés. Úgy vihogtunk, mint a fakutyák.
Folyt. köv.
