A várból nem sok minden maradt, innen inkább a tájat érdemes szemlélni, mert az valami fenomenális. Ettünk-ittunk, és legalább egy fél órát pihentünk. A végén már csak azért indultunk el, mert a Nap úgy égetett, hogy szabályszerűen fájt. Óvatosan lépkedtünk lefelé a köveken és pár perc múlva ismét az elágazást jelző táblánál voltunk.
Egyenesen mentünk tovább, majd a Mária-forrásnál kicsit megzavarodva tébláboltunk az ösvényen. Megint nem voltak jelek, így visszagyalogoltunk az utolsóig. Ott szomorúan konstatáltuk, hogy a jelzés nem mutat jobbra, pedig egy szűk ösvényen kellett kanyarodni, hogy a kegyhelyig eljussunk. (A még szomorúbb az, hogy az először választott, helytelennek vélt úton is el lehet jutni ide, de akár egyből ki is lehet hagyni ezt a látványosságot.)
A Szent Péter-hegyi Mária-kút és kereszt a környék egykori népszerű búcsújáró helye volt. Az eredeti kút a kőbányászat miatt eltűnt, de a közelében emelt kereszt megmaradt. A forrás vízminősége kimagasló.
Ittunk egyet, na nem a forrásból, mert akkor még nem tudtuk, hogy iható-e a vize és indultunk tovább. Gyorsan kiértünk az erdőből és füves mezőn haladtunk a tűző napon, mígnem elértük Szandaváralját. Itt gyakorlatilag az első (vagyis egyetlen) utunkba kerülő vendéglátó helyre beültünk szusszanni egy kicsit.
Vásárfiát nem vettünk, de a kávé bennem vérré vált. Telenyomtam cukorral, Trixi már szemforgatva hüledezett, hogy „jujj, elég lesz, mert összeragad a segged”! A kiszolgálás kedves volt, az árak picit húzósak (az adagok viszont nagyok), de így jár az, aki az erdő közepén plázázni szeretne. Fizesse meg az árát. Igazából még mindig olcsóbb volt, mint Pesten kávét inni. Ücsörögtünk egy kicsit, jólesett megpihenni. Aztán lassanként összeszedtük magunkat. Én kimentem, szétnéztem egy kicsit, nagyon bűbájos hely volt, és még le akartam fotózni az épületen lengedező Szandavár feliratú zászlót, amikor a kinti padon ülő nő éppen megemlítette, hogy 31 fok van.
- Micsoda? Inkább 35. Vagy 40. – mondtam én. – Fölfelé meg még annál is több.
- Hát persze – válaszolta erre a tulaj – mert minél följebb megyünk, annál közelebb vagyunk a Naphoz.
Ezen jót nevettem. Közben Trixi is elkészült, így elköszöntünk és indultunk pecsételni. Elhaladtunk a tájház mellett, majd a buszfordulóban benyomtam a következő bélyegzőt. Az út innen továbbra is verőfényes napsütésben halad fölfelé, de visszapillantva mesés kilátás nyílik a jellegzetes alakú Várhegyre, tetején jól kivehetően ott őrködik a torony romja. Egy kicsit föntebb visszakanyarodik a jelzés és a Hucskó-hegy gerincén végigsétálva leereszkedtünk a szántók mellé. Hátunk mögött ismét feltűnt Szanda vára, bár mindig azt hittem, hogy most már biztosan utoljára. Az agyoncukrozott kávénak köszönhetően sikerült felpörögnöm és a nap hátralévő részében teljesen jól bírtam már a strapát. Az sem zavart különösebben, hogy egy falevélnyi árnyék nem volt sehol.
Terény csak néhány kilométerre fekszik Szandaváraljától, a kék jelzés átvezet a településen, de pecsételni itt nem kell. A település előtti mezőn bandukolva, jobbomon, pár méterre tőlem hirtelen megmozdult valami. Bevallom őszintén, majdnem összetrollkodtam a gatyámat ijedtemben. A múltkori kutyaharapás óta valahogy nem jók az idegeim… Trixinek viszont felcsillant a szeme és boldogságában majdnem ugrálni kezdett. (Azért ez is gyanús, hogy ahelyett, hogy értem aggódna, inkább repes az örömtől…) A bokorból ugyanis egy méretes mezei nyúl rontott ki. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban, ő vagy én, de ő úgy tudott futni, mint a nyúl. Nekem meg egy szempillantás alatt az agyamban kezdett dobogni a szívem. Pár másodpercig néztük még egyre távolodó fehér farkincás popóját, aztán már el is tűnt a szemünk elől. (De jön még kutyára dér, azaz nyúlra, vagyis jönnek még a téglakutyák… erről viszont később.)
Folyt. köv.
