Mátraverebélynél ért véget cserháti túránk, innen néhány méterre a Zagyva folyik, ami a Cserhát és a Mátra vízválasztója. Már csak a buszmegállót kellett megkeresni. Meg is találtuk hamar, azt viszont odaültetném verőfényes napsütésben, 35 fokban fél órát várakozni, aki kitalálta az átlátszó üvegkalitkát az utazóknak.

A hőgutát elkerülendő beljebb sétáltunk a faluba és az első árnyékot adó háznál letáboroztunk. Minden félelmem ellenére semmi gondunk nem volt a helyiekkel, a legtöbb még előre is köszönt nekünk. Pár perc múlva a szemközti rozzant házból kisétált egy vézna cigányasszony, kérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy csak a buszt várjuk, de csak itt van árnyék. Aztán szóba elegyedtünk. Elmesélte, hogy hosszú éveken át innen járt fel naponta Pestre dolgozni, mert csak ott volt munka. Sok kerületben dolgozott, elég jól ismerte a fővárost, én meg alig bírtam felfogni, hogy hogy lehet minden nap ennyit utazni, plusz még városon belül is. Kedélyesen elbeszélgettünk, kedves volt, tisztes távolságban is maradt, nem volt tolakodó, de végül tőle is el kellett köszönnünk, hogy elérjük a buszt. Ami persze késett.

A sofőr már mindjárt hápogott a maszk miatt, bár ahogy felszálltam, láttam, hogy az utasok nagy részén nincs is rajta. Megvettem a jegyemet, de már épp csak annyi készpénz volt nálam, hogy magamnak jusson és elindultam hátra. Trixi követett, mire a sofőr vadul elkezdett halózni. Kedvenc túratársam nem értette, mi van, mire kiderült, hogy én csak egy jegyet vettem. Esküszöm, azt hittem, hallja, hogy csak egyet kérek, de tényleg éppen hogy elég volt rá a pénzem. Aztán persze ő is vett magának jegyet és jöhetett velem haza.

Az utolsó fillérig minden pénzemet elköltöttem. Még szerencse, hogy tettem el otthon egy kis plusz pénzt indulás előtt, biztos, ami biztos, de így is nagyon ki lett centizve a végére. Ha Hollókőn nem tudok bankkártyával fizetni a drága vacsoráért, most jöhettem volna stoppal hazáig. Minden iszonyatosan drága volt. 

A nap végére már mindenem sajgott. Amikor leszálltunk Pesten a buszról, alig bírtam a lábamra állni. Minden mozdulat fájt, minden lépés gyötrelem volt. Utólag azt gondolom, ennyi kihagyás után (az idei túrákat nem is lehet igazi túráknak nevezni, leszámítva a Kékes-támadást) ez most hirtelen sok volt. Közrejátszott a meleg is, meg hogy ez a Kéktúra leghosszabb szakasza a 27 közül, a maga hegyes-völgyes vidékével. Jó lett volna, ha már tavasztól tudunk menni, így sokkal jobban megedződtünk volna mostanra. No, nem baj, most már túl vagyunk rajta és legközelebb már jobban fogjuk bírni.

Mindazonáltal voltak azért szépségei az elmúlt négy napnak, megint sok-sok emlékkel, jó élményekkel telve értünk haza. Egyszer írtam már, a fájdalom elmúlik, az élmény megmarad. Ez most is így van és mindig így lesz. Egy kis pihenés és jöhet a következő! Szerelem ez, én mondom.

Lépések száma: 17741, megtett távolság: 12,69 km, átlagsebesség: 3,17 km/h, elégetett energia: 1054 kcal