A leghosszabb és legnehezebb napnak néztünk elébe. Hiába aludtam éjjel úgy, mint a bunda, mégis fáradtnak éreztem magam ismét. Negyed 7-kor sikerült elindulnunk és már az Ófaluban fölfelé kellett gyalogolni, a falu végéből meg még följebb és egyre csak föl.
Rendkívül rosszul esett, hogy egyetlen méter vízszint nem volt a kaputól kezdve és azonnal úgy kezdődött a nap, hogy mászunk. Lehetett volna egy kis bevezető, legalább 20 méter, de még annyi sem jutott.
Nagy kínlódva felértünk a vár fölötti réthez, itt még egy utolsó pillantást vetettünk az ódon falakra, de innen még tovább emelkedett az út, bekanyarodva az erdőbe. Rövid, de igen meredek ösvényen tipegtünk egyre feljebb és bár már most nehezemre esett, azért örültem, hogy nem lefelé kell botladozni ezen az úton. Egy idő után aztán vége lett a hegymenetnek és a Szár-hegy gerincén gyalogoltunk. (Érdekes, hogy mennyi Szár-hegy van ebben az országban.) A hegytetőt kék háromszög jelzi, az egyik fán balra mutató nyíllal. Elnéztem balra, s tőlem úgy 5 méterre ott volt a hegytetőt jelző fém kalitka. Nah, ezért kell a jelzés mindenhová, nehogy elvétsük az irányt és lemaradjunk a lényegről.
Ahogy az várható volt, ahová felmész, onnan le is kell jönni, így fokozatosan egyre határozottabban elkezdtünk ereszkedni Felsőtold felé. Mivel a reggeli kávé kimaradt, elhatároztuk, hogy majd Felsőtoldon iszunk egyet. Amikor már egész közel értünk a faluhoz, a Zsunyi-pataknál a tábla markánsan jobbra mutatott, egyenesen Alsótold felé. Nem baj, gondoltuk, az alig 2 km, fél óra múlva ott vagyunk, majd ott kávézunk. A műutat elkerülve termőföldeken átvezető úton haladtunk, persze árnyék megint sehol. A színek gyönyörűek voltak a reggeli napfényben. Harapnivalóan zöld minden, kék ég, körben a Cserhát lágy dombjai hullámzanak. Alsótoldig vízszintben, kényelmesen jutottunk el, a településen viszont semmiféle kocsmát nem találtunk, ahol egy kávét megihattunk volna. Nem is értem, milyen falu ez, hova járnak a helyiek szórakozni? Miféle józan életű emberek laknak itt?
Jobb híján leültünk a buszmegállóba kajálni és vízhólyagtalanítani, mert az is állandóan fel-feltöltődött, pluszban újabb is keletkezett. Cérnát sajnos nem vittem magammal, hogy kivezesse a folyadékot, így állandóan szúrni kellett, de persze nem mindet lehetett kiszúrni rendesen, csak amelyik teljesen tele volt vízzel. Amúgy nem egy kellemes élmény rajta mászkálni, de még mindig jobb, mintha kidurranna, mert onnantól kezdve kimondottan fáj. Kicsit megpihentünk, de aztán tovább indultunk a Bableves csárda felé. Innen nem volt messze, és ha odaérünk, akkor már majdnem az út felénél vagyunk. Óh, én naiv, azt hittem, milyen jól haladunk. Nem baj, legalább őszintén tudtam Trixit támogatni. A csárdával kapcsolatban nem voltak nagy reményeim, tudtam, hogy csak 11-kor nyit, és ugyan jólesett volna valami meleg kaja, mégsem akartam órákat ott ülni nyitásig. Alsótold főutcáján értünk ki a faluból és Cserhátszentivánt megelőzően kanyarodott be a kék jelzés balra, füves mezőkre fölfelé. Hamar kitikkadtam a napon, ittam is, fel is vettem a kalapomat, de folyamatosan azt éreztem, hogy a Dunát is ki tudnám inni, pedig nem vagyok nagy ivó. Éreztem, hogy kevés lesz mára a vizem, tölteni kell az első helyen, ahol tudom. Ez ugyebár a csárda lett volna. A vízhólyagjaimon olyan volt járni, mintha ezer tűt szúrtak volna a lábamba minden lépésnél.
Egy idő után már egészen elviselhetővé vált az emelkedő (néha a fájdalom is alább hagyott), alig lehetett érezni, hogy fölfelé megyünk, valahogy mégis csak vonszoltuk magunkat. Iszonyú meleg volt. Nem sokat beszélgettünk, azt a pár szót is csak a legszükségesebb mondanivalóra koncentráltuk. Mellettünk néhány tíz méterrel az Alsótoldot Kozárral összekötő úton ezerrel száguldoztak az autók és főleg a kamionok. A csárda pont a kanyarban fekszik, szóval az úton átkelést is igyekezve kell megoldani. Gyorsan megkerestem a pecsétet, nyomtam vele a füzetbe és örömmel láttuk, hogy azért már van élet az épületben. Éppen ki is jöttek, bár még zárva volt a kapu, de gyorsan megkértük a hölgyet, hogy töltse fel nekünk a palackjainkat.
- Nincs áram. – jött a válasz.
- Nem baj, jó lesz nekünk a csapvíz is. – válaszoltuk.
- De nem tudok vizet adni, mert nincs áram. Csak ásványvíz van. – hát jó, ha áram nélkül nem folyik a víz, jó lesz az ásványvíz is.
Egy perccel később 1-1 fél literes vizet hozott ki nekünk a nő. Amikor arra a kérdésre válaszolt, hogy mivel tartozunk, majdnem seggre ültem. A reptéren kerül ennyibe fél liter víz a duty free-ben. Már megint azt vártam, én balga, hogy az erdő kellős közepén százforintos vizet igyak. Szőke nő. Viszont jó hideg volt és hamar elfogyott.
Elindultunk tovább, s egy rövidebb erdős szakaszt követően kiértünk a Tepke alatti mezőkre, ahonnan már jól kivehetően látszódott a kilátó. Nem tűnt távolinak és mivel nem szemből, hanem oldalról kellett a hegyre fölmászni, gondoltam, hogy kényelmes sétával fogunk feljutni odáig. Nem kéne ennyit gondolkodnom, csak hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Innen szinte megállás nélkül csak fölfele másztunk, hol jobban, hol enyhébben, de mindig csak föl, kíméletlenül, mintha sosem akarna vége szakadni.
Folyt. köv.
