Többszáz méter hosszan kaptattunk fölfelé a Mátra keleti gerincén, társaim pedig már az elején megadták az alap sebességet, ami nekik teljesítménytúrázóként talán még kevés is volt, nekem, kocatúristaként viszont néha sok, de igyekeztem tartani a tempót. Nem akartam szégyenben maradni, de bevallom, időnként meg akartam halni.
(Egyáltalán nem volt baj a sebességgel. Kellett, hogy három teljesítménytúrázó húzóereje meglegyen, különben még mindig csak az első emelkedő közepén könyörögnék a megváltásért.)
Felértünk a Szederjes-tető 676 méter magas csúcsára. A tüdőmet is kiköptem, a hátsómon is próbáltam levegőt venni, de a legnagyobb problémám azzal volt, hogy kellett volna még egy fenék és némi comb, mert azt éreztem, hogy KEGYETLENÜL ÉGNEK AZ IZMAIM. Szabályszerűen fájt. Igazából ezzel volt inkább gondom, nem is a tüdőkapacitással. Ez az igazi mazochizmus. Sirokról fölfelé, 20 km-en át. Emberek! Kihívás kell? Fogyókúra? Gyertek, csináljátok meg ezt több mint 3 km/h-s sebességgel. Jó, van akinek ez semmi, nekem viszont brutális volt. Azért még ment a könnyed mosoly a fotó kedvéért…
Ismét szusszantunk egyet, bár innen kilátás nincs sehová. Az erdő gyönyörűséges volt, harsogó zöld színeivel igazán látványos. Nem húztuk a pihenőt sokáig, tovább indultunk. A Mátra gerincén sétálva néha kikukucskálhatunk a fák közül, ez feldobja a túrát. Kicsit lefelé ereszkedve haladtunk tovább, s a Nagy Zúgó-hegy környékén lassan feltűnt a Galya-tető, a rajta álló toronnyal.
Ennek a kilátásnak kicsit megörültem, olyan szép volt. Egy percre megálltunk gyönyörködni benne, majd indultunk is. Aztán már felbukkant a Kékes és a Galya is együtt. A látvány magával ragadó volt, bár a Kékes még nagyon messze és nagyon magasan volt. Mindenkit más hajtott fölfelé. Mondjuk Józsit nem tudom mi, talán az, hogy ő volt az első a sorban, Joe-t gondolom a hatodik utolsó pecsét, Ildit a lángos, nekem meg a Puffin lekvár adott erőt és mindent lebíró akaratot.
Meredek emelkedő után értük el az Oroszlánvár 604 méteres csúcsát, ahonnan úgy tűnt, már csak karnyújtásnyira van a Kékes. De csak úgy tűnt… Igazából itt még csak az út felénél tartottunk.
A várat először egy 1325-ös okmányban említik. A tatárjárás után sáncokkal körülvett vár feltehetően Eger 1552-es ostroma idején pusztult el. A legenda szerint a vár ura, Kompolthy Kázmér aki állítólag azzal szerezte a vagyonát, hogy rajtaütött a tatár hordákon, s kincseket zsákmányolt tőlük, közel a 40-hez még mindig nőtlen volt. Barátai sokat ugratták ezzel, ám ő nem akarta föladni függetlenségét. Egyszer cirkuszosok érkeztek a várba, s ő azt mondta: ha talál olyan menyecskét, aki meglovagolja az oroszlánt, akkor kész feleségül venni azt a lányt. Ezt hallván egy szolgáló leány, Ilona, elkezdte minden nap a saját kézből etetni az oroszlánt. Egy év múlva a leányzó szőrén ülte meg az állatot. Kázmér ígéretét megtartotta és feleségül vette. Miután az oroszlán elpusztult, kőből faragták ki a mását, melyet a várban állítottak fel, innen az elnevezés.
Annyi pihenő jutott, hogy fotózkodtunk, ittunk, kicsit bámészkodtunk. Nem több 10 percnél és már mentünk is tovább. Innen az egyik legkeményebb emelkedő következett. Kb. 1 km-en keresztül több mint 100 méteres szintemelkedőt kellett leküzdeni. Szó szerint küzdöttem. Itt már fáradt is voltam az előző emelkedők miatt és a mostani is elég húzós volt ahhoz, hogy kicsit kiüssem magamat. Azt vettem észre, elkezdek befelé fordulni. Csak tettem az egyik lábam a másik elé és igyekeztem nem túl sokszor megállni pihegni, bár párszor így is kellett. Úgy 40 fokos emelkedő vezet folyamatosan a Cserepes-tető 715 méteres pontja felé, de a csúcsa alatt elvezet az ösvény. Hangyányit hullámvasutazva tovább mentünk még a Nagy-Szár-hegy tetejéig (743 m). Nem tudom, hogy értem fel, de sikerült. Ez az a pont, ahol a mosolyom már nem volt őszinte. Azért némi megnyugvással töltött el, hogy a többiek is épp kifulladni látszottak.
Folyt. köv.
