Ezt a szakaszt negyedmagammal jártam végig. Egy ismerősöm a hatodik teljesítését zárta ezzel a túrával. Mint kiderült, egy másik párral már meg volt beszélve, hogy együtt mennek, de természetesen nem volt akadály, hogy én is velük tartsak. Messengeren megismerkedtünk és már az elején tudtam, hogy jó kis csapat jött össze, nem lesz gond itt a csúcstámadással. Tehát Ildi, Joe, Józsi (csak hogy a két Józsit megkülönböztessük) és én veselkedtünk neki a kb. 20 km-es távnak, ami 1500 méteres szintemelkedőt tartogat fölfelé, s több mint 600-at lefelé.

A méltán a Kéktúra királyának nevezett szakasz nem adja könnyen magát, így elkél az ösztökélés, amikor már csügged az ember. Kicsit tartottam tőle, hogy a nagy melegben hogy fogom bírni, de óriási szerencsénk volt, mert ugyan kellően meleg volt aznap, de a szinte állandó légmozgás sokat enyhített hőérzetünkön.

Nevezett napon reggel 6-kor már az Árpád-híd pesti hídfőjénél striheltem, ahol Ildi vett fel, majd elmentünk Joe-ért. Így már hárman robogtunk ki a városból Józsi lakhelyéig, ahol autót váltottunk, s meg sem álltunk Mátraházáig. Itt leparkoltunk és a 8.15-ös busszal átcsordogáltunk Sirokra. A pecsétet mind benyomtuk a Hunor étteremnél található bélyegzővel. Ráncba szedtük magunkat, én le is kentem magam szúnyogriasztóval, ami ezúttal teafaolaj volt. (Csak jelzem, a híresztelésekkel ellentétben nagyon szeretik a szúnyogok.)

Neki is indultunk és időnként hátrapillantva rövidesen feltűntek a falu fölött magasodó egykori vár romjai. Mi viszont az ellenkező irányba tartottunk kifelé a településről. Sirokon halad keresztül a Tarna-patak, ami a Mátra és a Bükk közötti határvonalat jelenti. Innen északra a Heves-Borsodi-dombság terül már el. Mi azonban egyelőre aszfalton gyalogoltunk a Mátra oldalán a 2007-ben bezárt siroki vasútállomás felé, ami egyébként 3 km-re található a falutól, szóval nem tudom, hogy amikor még működött, akkor vajon hány embernek volt kedve elsétálni idáig. Gondolom nem soknak, azért is szüntették meg. Innen még párszáz méternyit műúton haladtunk, majd erősen kell figyelni, ugyanis az erdőbe bekanyarodást jelző nyíl némileg takarásban van és csak egy keskeny, alig észrevehető csapás vezet be a fák közé. Lassan, de biztosan elkezdett emelkedni, ezzel együtt jó kis susnyáson vágtunk keresztül. Természetesen kizárólag ágas-bogas és csalános volt a terep, és hát mikor kell nekem rövidnadrágot venni, ha nem most… Különösen a Sólyom-kút környéke ilyen vállig érő undormány. Egy darabig még szintben, illetve nagyon enyhe emelkedőn vezetett az út, ám aztán nagyon gyorsan elérkezett az első hosszú és meredek kaptató. Nem szépítem. Úgy egy kilométeren keresztül folyamatosan fölfelé haladtunk és nem csak kicsit, hanem úgy igaziból. De ezt még élveztem is. Végre egy kis kihívás. Persze mire felértünk a Kalapos-tetőre, már elég rendesen szedtük a levegőt. Kárpótolt viszont némi rövid kilátás a fák közül a siroki várra, már madártávlatból, ezzel el is terelődött a figyelmünk arról, hogy ég a zsír és kevés a levegő. Itt egy kicsit már pihenhettünk menet közben, majd az Átrád-tetőről egy picit többet láttunk Sirokból. A Gazos-kőig úgy további 30 méter szintemelkedő volt hátra.

Elidőztünk egy kicsit, kajáltunk, nézelődtünk, pihentünk és erőt gyűjtöttünk a következő menetre. Kellett is, mert némi könnyebb sétát követően újból emelkedni kezdett az út. A Jóidő-kúti elágazásig még kényelmesen haladtunk, de a java innentől kezdődött. Hosszú és komoly hegymenetek következtek, de ezt akkor még nem tudtam, jobb is volt. Időnként szép kilátás nyílt a távolabbi hegyhátakra. Ezek kellettek ahhoz, hogy az ember ne forduljon be teljesen. Részint mert az ilyen helyeken való fotózkodás alkalmat ad a pihenőre, részint mert nem olyan egyhangú a menetelés. 

Folyt. köv.