Reggel a már bevált menetrend szerinti vonattal utaztunk el Trixivel Budapestről Becske alsóig. A járást már ismertük az aszódi vasútállomáson, így nem volt kérdés, hogy jó vonatra szállunk-e. Már az első vonaton kérdezte a kalauznő, hogy mi lesz Becskén, mert van hátul egy fiatal túrázó csapat, akik szintén Becskéig vettek jegyet. Aztán ugyanezt megkérdezte a másik vonaton lévő kalauz is. Mi lenne? Hát Kéktúra!
A vonatról leszállva aztán szembe is találkoztunk velük. Biztos ránk van írva, hogy kékezünk, mert az egyik azonnal szóvá is tette. Bár az igazat megvallva, Becskén nem is lehet mást csinálni egy hátizsákos túrázónak, mert semmi a világon nincs itt, csak a kék útvonala halad át rajta, ráadásul szakaszhatár. A csoportot megelőzve felcaplattunk a faluba, ami a vasútállomástól úgy 1,5 km-re van, s a múltkor elmaradt pecsételést is pótoltam. Itt beértek minket a fiatalok, mi azonban a legközelebbi élelmiszerboltig módosítottuk az utunkat, ami igazából nem jelentett kitérőt, csak egy másik utcán haladtunk. Vettem magamnak másnapra pár zsömlét és már indultunk is.
A faluban már enyhén elkezdett emelkedni az út, és ahogy kiértünk, tovább folytatódott. Valahogy most nem esett jól. Nehezen ment mindkettőnknek, fáradtnak éreztük magunkat. Nem volt hosszú út betervezve aznapra, nem is siettünk, de mégis. Sikerült a legmelegebb napokat kifognunk, bár amikor foglaltam a szállásokat, nem lehetett tudni, hogy ennyire meleg lesz. A fülledtség nem volt akkora, mint a múltkor, de így is volt valami a levegőben, amitől nehéz volt. Talán a hátizsákunk… az nehéz volt.
Több kisebb-nagyobb emelkedőt másztunk meg, szinte folyamatosan emelkedett az út, hol jobban, hol kevésbé és akkor, ott arra gondoltam, miért nem vagyok otthon a légkondis lakásban. Azért, te hülye picsa, mert akkor meg úgyis elvágyódsz! Mert szinte folyton mehetnéked van. Nesze neked, most itt van, küzdjél! Csináld, ha már eltervezted.
Küzdöttem magammal erősen, meg a hegymenettel is, Trixi nemkülönben. Nehezünkre esett minden lépés, de minden lépéssel egyre feljebb jutottunk és legyőztük magunkat. Néhány kilométer után megláttuk a Szanda várához vezető utat jelölő táblát. Mondtam Trixinek, hogy ide én akkor is felmegyek, ha beledöglök, mivel itt még nem jártam. Ha akar, jön velem, ha nem akar, akkor megvár. De némi nyomatékkal hozzátettem, hogy fentről baromi szép a kilátás. Szerencsére volt benne annyi szufla, hogy velem jöjjön. Igazság szerint sokkal rosszabbra számítottam, mint amit kaptunk. Az út tulajdonképpen jól járható végig és csupán úgy 300 méter kitérőt jelent. A nagyobb kövek miatt a meredeksége sem okozott gondot. Fölfelé menet egy idősebb házaspárral futottunk össze. A férj úgy köszöntött minket, hogy „már vártuk, mikor érnek fel”. Amikor ugyanis a vasúttól gyalogoltunk Becske felé, autóval elhúztak mellettünk és megjegyezték a fizimiskánkat. Kicsit beszélgettünk velük, a hölgy mondta is, hogy érdemes fölmenni, mert nagyon szép a kilátás. Minden tiszteletem a hozzájuk hasonló korú embereké, akik akár 70-en túl is aktívan töltik idejüket. Én is ilyen akarok lenni ennyi idősen. Nem szeretnék orvostól orvosig mászkálni bottal a kezemben, s fájlalni minden porcikámat. Pár perc múlva elköszöntünk tőlük, majd hamarosan egy kis lyukat találtam a hegy széléhez, amin kikukkantottam. Szép, de korlátozott kilátás nyílt már innen. Tovább mentünk és gyorsan fel is értünk a várromhoz.
A szandai Várhegy az egyik legszebb vulkáni csúcs a Cserhátban. Szandának két vára is volt a kettős hegycsúcs nyugati kiemelkedésén: a Péter-hegyen egy fallal körbevett rotunda, a keleti, 545 méteres csúcson pedig Szanda vára. Első írásos említése 1301-ből származik, ahol királyi várként említik. A feljegyzések szerint Széchy Péter királyi várnagy innen parancsolt a környékbéli népeknek. 1387-ben Luxemburgi Zsigmond adományozta el, majd a várnak több birtokosa is lett. 1546-ban a törökök elfoglalták a várat, majd öt évre rá a balassagyarmati katonák visszafoglalták. A magyar csapat elvonulásakor felrobbantották falait, hogy az ne szolgálhasson többé az oszmán sereg búvóhelyeként.
Na, innen aztán van mit nézni. Ide tényleg fel kell jönni. Ha nem volna ott az a kis várfal szelet, akkor teljes 360 fokos panorámát lehetne csodálni, így viszont csak 359 jut. Ledobtuk zsákjainkat, hogy száradjunk, meg hát ugye minek, ha nem muszáj és kényelmesen körbenézelődtünk.
Folyt. köv.
