Nagy sokára kiértünk az erdőből és a Nagybárkány feletti füves mezőn haladva egyre több ház kezdett előbújni a völgyből. Amikor elértük a templomot, nagyon megörültem, ahogy megláttam a nyomós kutat, ám örömöm csak addig tartott, amíg rá nem tehénkedtem a karjára. Nem jött belőle semmi.

Kitikkadva gyalogoltunk a falu központja felé. A pecsétet az önkormányzat hátsó udvarán találtuk, és amíg én bélyegeztem, addig Trixi felhajtott valakit, akitől tudtunk vizet kérni. Megkérdeztük, hogy hol tudnánk esetleg egy kávét inni, mire a hölgy elirányított minket a falu végén található ivóig. Sajnos mi már nem akartunk és nem is nagyon tudtunk fölösleges métereket tenni, így inkább kihagytuk a lehetőséget. Volt még közel 2 km Sámsonházáig, amit meg kellett tenni. Eredetileg Nagybárkányban szerettem volna megszállni, de mivel nem sok lehetőséget találtam erre a célra és annál az egynél sem adnak ki egy éjszakára szobát, úgy gondoltam sértődötten, hogy szálljon meg náluk a semmi közepén, akinek hat anyja van, ha nem kell a pénzem, viszem majd Sámsonházára. Ez a kis plusz táv meg már igazán belefér a napba.

Nagybárkányról természetesen fölfelé tartva vezetett ki az út, szerencsére nem hosszan, de akkor azt már eléggé kínzó emelkedőnek éreztük. Dombhátról ereszkedtünk a műút felé, mikor megszólalt Trixi:

- Na, én biztos nem megyek arra.

- Miért? – kérdeztem.

- Mert kutyák vannak az úton.

Láttam én is a vörös és fehér foltokat, de egyáltalán nem úgy, ahogy Trixi. Mondtam neki, hogy szerintem azok csak tégladarabok, amiket a keréknyom mélyedésébe raktak, hogy ne süllyedjenek el az autók, ha sárosabb idő van. Nem voltam biztos benne, hogy elhitte, csak amikor már közelebb értünk, akkor látta, hogy igazam volt.

- Sziasztok téglakutyák! – köszöntötte őket boldogan, hogy nem élnek.

Szerintem amióta megharapott a múltkor a kutya, azóta ő jobban tart tőlük, mint én. A rend kedvéért azért köszöntem nekik én is: - Szia Morzsi! Szia Buksi!

Sámsonházáig aszfalton vezetett már az út. A telefonos alkalmazás itt sem jelezte, hogy Fejérkő vára alatt haladunk el éppen, bár valószínűleg akkor sem másztam volna fel, ha tudom, hogy ott van, annyira ki voltam már fáradva. A településre a kőfejtő mellett értünk be és rögvest elkezdtem keresni a szállásunk címét, majd kényelmesen baktattunk felé, amikor biciklin szembejött egy idősebb, de még fiatalos, szőke férfi. Látszott rajta, hogy kérdezni akar valamit. Na, gondoltam, jót akarsz megkérdezni, most járunk itt először.

- Nem önök foglaltak szállást az Oliva vendégházban? – ejh, vajon miből gondolta…

- De igen.

- Akkor jövök magukkal, mutatom az utat. – azzal leszállt a bicikliről és türelmesen tolta mellettünk. – Honnan indultak? – kérdezte.

- Hollókőről.

- Hollókőről? És ilyen hamar ideértek? – fél öt körül járt az idő. – Akik Hollókőről indulnak, azok sosem érnek ide 6-7 óránál előbb. De inkább ketté szokták bontani a szakaszt és Alsótoldról indulnak.

Dagadt a mellünk a büszkeségtől, bár hozzáteszem, nem sokan indulnak reggel 6-kor, inkább kényelmesre fogják. Ezt mondtuk neki is, de bevallom, jólestek elismerő szavai. Közben odaértünk a vendégházhoz, megmutatta a szobákat és még választhattunk is, hogy melyiket szeretnénk. Aztán nekiszegeztem a szemtelen kérdést, tudunk-e ne adj isten, esetleg, talán-tán egy kávét inni. És megmenekültünk, természetesen volt kávé is, el is szaladt gyorsan tejért a kedvünkért. Előzetesen abban maradtunk, hogy kérünk vacsorát és reggelit is, így a tej után elindult haza a férfi és elkezdte főzni a kaját. Igen, ő főz, nem rendel, nem mással csináltat, hanem ő készíti. És nem is akármilyet. Aznap ludas kását ettünk (kacsából), de életem egyik legfinomabb vacsorája volt. Nem azért, mert ki voltam éhezve. Tényleg nagyszerű volt. Tökéletesre sülve a hús, finoman ízesítve a rizs, hozzá vegyes saláta és házi bodzaszörp. Minden íz eltalálva. Kifogástalan volt az egész. A vendégszeretet lerítt a házigazdáról. Szívből ajánlom mindenkinek.

Egyetlen problémám volt a szállással, de arról senki nem tehet: a szúnyogok felzabáltak az éjjel. Először csak Trixit molesztálták, aztán annyian lettek, hogy már beérték velem is. Még a tenyeremen a megcsíptek. Ahol kilógott valamilyen testrészem a takaró alól, azt zabálták. Ezt leszámítva minden rendben volt. A mellékesből pedig magával ragadó a kilátás, szóval lehet kényelmesen nézelődni munka közben.

Lépések száma: 40846, megtett távolság: 29,27 km, átlagsebesség: 2,92 km/h, elégetett energia: 2520 kcal