...És nem kell azt gondolni, hogy amikor felérsz, akkor milyen jó. Túrót. Odafönt sincs semmi! Na jó, a távolban a visegrádi fellegvár látható a fák között, de annyira messze van, hogy tán észre sem venni, ha inkább a szemeden is levegőért kapkodsz.

Csak egy kis szeder-lakomával kárpótolt minket Földanya, azért az se volt kutya. Pláne, hogy így a szúnyogirtóval összemaszatolt kezünkről még azt is le tudtuk nyalni. Nem mondom, hogy mindig ilyet akarok enni, de tény, hogy megspékelte a szedret és hát kell valami vegyszer is, hogy edzésben tartsuk a szervezetünket.

Miután eleget dézsmáltunk a szederből és szusszantunk is, indultunk tovább. Egy darabon jó volt még, egy kis esőt is kaptunk hűsítőleg, ami arra jó volt, hogy a fejünk körül táncoló rovarokat egy időre elűzze, de aztán ismét egy komolyabb emelkedő következett. Nem annyira hosszan, de azért fincsi volt így is. Ezután már muszáj volt megállni kajálni. Egy farakásnál letelepedtünk és megtízóraiztunk kényelmesen, szerencsére szúnyogok nélkül, majd ráncba szedtük magunkat és újfent talpalni kezdtünk. Innen nagyon szép erdőben gyalogoltunk, balra a fák közül még kilátásunk is lehetett volna, ha átmerészkedünk, de mivel hamarosan a Lokó-pihenőhöz értünk, nem tettük. A pihenőnk óta folyamatos alattomos emelkedővel haladtunk egyre feljebb, több száz méteren keresztül. Szemmel szinte nem is látni, de az izmaink annál inkább érezték a fölfelé menetet. Aztán végre kiegyenesedett az út és rendes sebességgel tudtunk menni. A pihenőt jelző táblától már csak pár lépésre van az esőbeálló, ahol a pecsét is található. Elvégeztem dolgomat, mármint a bélyegzést és nekiláttam az intenzív szemtornának. A lábam elé helyett most a távolba meresztettem tekintetemet. Széles panorámával jutalmaz a hely: a Visegrádi-hegységtől a Börzsöny hegyes-dombos vidékéig messze ellátni, ameddig a fák engedik.

Rövidesen egy házaspár érkezett, természetesen váltottunk néhány szót. A hölgynek könnyű dolga volt, mert minden cuccot a férje cipelt, bár ő sem szakadt meg a rá nehezedő súlytól, viszont megnyugtattak, hogy innen már csak lefelé fog vezetni az út. Mi is megnyugtattuk őket, hogy nekik is. Ők nem sokat maradtak, mi még elidőztünk egy kicsit. Én csináltam néhány óvodás szelfit, de ez már végképp az agylágyulás hatására történt. Végül felkerekedtünk és nekiindultunk az utolsó pár kilométernek. Az erdő harsogó zöldje szemet gyönyörködtetett, igazán jóleső érzés volt ezen a részen túrázni. Innen már valóban lefelé mentünk zömmel, s széles, jól járható úton gyalogoltunk.

Nemsokára kereszteztük a Balassagyarmat-Vác vasútvonalat, ahol óvodás gyerek módjára örültünk a kis piros vonatnak. A fülledtség abszolút kárt tett bennünk, figyelmünk lanyhult. Így esett, hogy elnéztük az utat és elkanyarodtunk jobbra, mert nem vettük észre szemközt a felfestést. Ennek köszönhetően teljesen fölöslegesen átverekedtük magunkat egy jó nagy adag dagonyán, majd mikor rájöttünk, hogy nem ott kéne lennünk, akkor visszafelé is.

Folyt. köv.