Hosszas előkészítés után végre eljött a nap, amikor egy távolibb szakasznak kezdtünk neki. A tervben először az Írott-kő-Sárvár túrát akartuk lejárni, de tekintettel Trixi amúgy is fájós térdére, és mert szeretett volna mindenképp jönni, úgy döntöttünk, hogy a 2. szakasszal folytatjuk utunkat, amiben szinte egyáltalán nincs szintemelkedés.

Hogy lehet az, hogy egy ember mindig ugyanazokkal a problémákkal találja szembe magát? Lehetséges, hogy mindig csak ugyanazokat vesszük észre, míg más dolgokkal szemben immunisak maradunk? Bennünk van a hiba, hogy nem tudunk változni, máshogy nézni, vagy másokban? Valószínűleg nézőpont kérdése, ugyebár.

A Guckler kilátóból a kilátást csak néhány magasra nőtt fa akadályozza helyenként. Tiszta időben ellátni a Börzsönyig is, nekünk most azonban nem adatott meg ez a kiváltság, mivel elég párás volt a levegő. Egy kicsit tébláboltunk még a kilátóban, aztán összeszedtük magunkat és elindultunk lefelé.

Reggel 6 előtt csörög a telefon, már a metrónál jártam. Trixi volt az. Elhalt, fáradt hangon szólt bele. Hirtelen azt hittem, hogy lebetegedett és le akarja mondani a kirándulást és fuccs az egész napnak. Szerencsére csak elaludt. Már a frászt hozta rám! Így indult a csillagászati nyár utolsó előtti napja, ami ráadásul még melegnek is ígérkezett.

Mint arról már korábban hírt adtam, a gasztronómia területén nemigen szoktam remekelni. Ezt alátámasztandó, álljon itt a következő írás.

Hosszú séta után értünk a Pap-réti Erdészházhoz, ahol újabb pecséttel lettem gazdagabb. Még mindig tovább emelkedett egy kicsit, amikor végre felértünk a hegy tetejére. Persze nem volt ott semmi, csak az erdő. Végtelennek tetsző szakasz következett és a Borjúfő szikláig nem volt semmi, ami azt jelezte volna, hogy elértünk valamit, hogy haladunk.

Egy kis nyomozás után kiderítettem, hogy a villanypásztor markolászása ugyan nem jelent életveszélyt, csupán felvillanyozó élmény a taperolónak. Innen pár lépéssel elértük a Szilágyi Bernát-forrást. Találtunk itt padokat, temérdek szemetet, kiszáradt patakmedret. És hápogó hangokat hallottunk. Rövidesen láttuk, egy egész holló kolónia lakott az erdőben. Csapatostul röpködtek előttünk.

Másfél hónappal az utolsó túrát követően ma ismét túracipőt húztam a lábamra. Kicsit tartottam tőle, hogy a hosszú kihagyás után a 24,5 km-es szakaszt hogy fogom bírni, de köszönhetően az ismét elkezdett edzéseknek, megérték a fáradozást és nem volt gond a fizikumommal. Mondhatnám úgy is, hogy meglepően jól bírtam, bár ma nem egyedül mentem, ismét jött velem Trixi, ezért nem is diktáltam olyan tempót, mint az tettem volna, ha csak magam vagyok.

Gondolom sokan vagytok úgy vele, hogy unjátok már a megszokott ízeket, valami újat, mást, különlegesebbet akartok enni. Hát én is. Nagy híve vagyok a magyar konyhának (szerintem még sokáig) és elég nehezen fogadok be másfajta kajákat.

Balról igen meredek és csúszós apró kavicsos néhány méternyi kitérővel felmászhattam volna egy kőfülkéhez, végül nem tettem, mert elnézve a lyukat, rájöttem, hogy már jártam itt korábban és akkor sem volt annyira élvezetes fölmenni, lejönni meg pláne.

Ahol a térkép a zöld kereszt látnivalót jelöli, nagyjából ott „egysávosra” szűkül az út, belógó vadvirágok és egyéb növények csiklandozzák a lábakat. Éppen leguggoltam (nem pisilni), hogy fotózok egy virágot, amikor egyszer csak megszólal egy prózai 50-es férfihang mögöttem, hogy „csingiling”. A frász tört rám!

Egészen elképesztő módon egy őz ugrott elő hirtelen a fák közül, szökellt párat, majd megállt nézelődni. Földbe gyökezett lábbal néztem őt, ő viszont nem vett észre engem. Kb. 50 méterre lehetett tőlem.  Megmozdulni sem mertem, nehogy megtörjem a csöndet és elijesszem. Inkább gyönyörködtem a látványban.

Az a helyzet adódott, hogy hányaveti lazasággal nem folytatólagosan haladtam tovább a túrámon. Az előzetes tervek szerint most Hűvösvölgytől indultunk volna Trixivel a Rozália téglagyárig, de a nagy meleg miatt ő lemondta a kirándulást. Illetve kérte, hogy halasszuk el. Végül abban maradtunk, hogy ezt a könnyebb szakaszt majd valamikor lejárjuk, ha enyhébb lesz az idő, én meg megyek egy másik szakaszon, mert miért ne talpaljak én 35 fokban.

Először is, semmilyen valláshoz köthető ünnep körül, főleg ha az hosszú hétvégére esik, eszetekbe se jusson Rómába menni. Másodszor, nem érdemes spórolni, felár ellenében előre érdemes jegyet foglalni az interneten. Harmadszor, választotok egy szimpatikus csoportot és velük mentek. Negyedszer, még itthon fizettek be egy csoportos utazásra, ez esetben elkerülhető a potyacsatlakozás. Ötödször, inkább itthon maradtok.

Egy kicsit meredekebb köves úton haladtam tovább, de ez sem tartott sokáig, majd enyhébb ereszkedő következett. Nemsokára elértem Nagykovácsi legszélső házait és a Muflon itató nevű vendéglátóipari egységet, ahol pecsételtem. Az itatót, vagy ha úgy tetszik, az etetőt zárva találtam.

Néhány lépés után bal kéz felől tábla jelezte, hogy itt áll az 1825-ben létesített, majd 2014-ben felújított Erzsébet-kút, amiből jelenleg nem lehetett vizet húzni. Nem tudom, mikor lehetett, valamikor biztosan, most viszont a kutat vasrács, a rácsot pedig kődarab védte, nehogy valaki bele találjon mászni, vagy megkíséreljen vizet vételezni, már ha egyáltalán van benne.

Ezt a túrám ott kezdtem, ahol két héttel ezelőtt abbahagytam. A piliscsabai vasútállomásról pontban reggel hét órakor vágtam neki az újabb szakasznak. S mivel én már a legújabb pecsételő füzetet szereztem be magamnak, újabb pecsét nem volt szükséges, csak a dátumot kellett beírnom a második helyre. Ennek köszönhetően a derékszögű kanyart levágtam, a régi kék jelzésen indultam el a Vasút utcán, ami kb. 200 méter után beletorkollott a jelenlegibe.

Négy ötven. Szól az ébresztő. Nem szól, csak rezeg, felébredek arra is. Kinyomom és alszom tovább. Egy perc múlva újra zörög. Már öt óra van? Morcosan felülök az ágyban. Yoyo valamikor az éjjel bekéredzkedett, most ott idétlenkedik a takarón. Asszem valami olyat akar, hogy simogassam. Hanyatt fekve szétdobja minden lábát, én meg pár percig eleget teszek kötelességemnek. Most már muszáj kelni, lerakom őt is.

Föntről jól látszottak Piliscsév házai és temploma, így gondoltuk, biztos jó helyen vagyunk, csak a festések hiányoznak az út mellől. (Utólag kiderült, hogy valóban nem a kéken mentünk, hanem egy kisebb kitérővel egy vele párhuzamos úton.) Így gyalogoltunk végig a búzatábla mellett, egészen Piliscsévig.

Egy kis csapáson haladtunk erdős-mezős részeken. A pálos rendi illatos kakukkfűvel teli gyógy- és füvészkertet elhagyva az egyre forróbban égető napsugarak ellen bevetettem következő fegyveremet, a naptejet, majd miután az beszívódott a bőrömbe, még egyszer lefújtam magam a riasztóspray-vel. Ez aztán már egészen az utolsó pár kilométerig kitartott, s olyan illatfelhőt húztam magam mögött, hogy nemcsak a rovarok maradtak el mellőlem, hanem szegény Trixi is levegőért kapkodott.