Ezt a túrám ott kezdtem, ahol két héttel ezelőtt abbahagytam. A piliscsabai vasútállomásról pontban reggel hét órakor vágtam neki az újabb szakasznak. S mivel én már a legújabb pecsételő füzetet szereztem be magamnak, újabb pecsét nem volt szükséges, csak a dátumot kellett beírnom a második helyre. Ennek köszönhetően a derékszögű kanyart levágtam, a régi kék jelzésen indultam el a Vasút utcán, ami kb. 200 méter után beletorkollott a jelenlegibe.

Piliscsaba határában túlestem első kutyás élményemen. Már messziről kiszúrtam, hogy az úton egy nagyobb kutya bóklászik, de szerintem még észre sem vett, már visszament az udvarába. Néhány lépéssel távolabb ismét észrevettem, hogy egy kuvasz-szerű kutya garázdálkodik az úton. Nem kuvasz volt végül, hanem valami mérhetetlenül koszos, bongyor keverék, bundája telis-tele volt kosszal és rovarokkal. Természetesen ő is észrevett engem. Látva, hogy egyre közeledek, elém sietett, de szerencsére nem viselkedett támadóan, tisztes távolból figyelte, ahogy elgyalogolok mellette. Hálája jeléül, amiért én sem bántottam, ő is hagyott engem tovább menni békében.

Lassan elértem az erdőt, ahol aztán alaposan befújtam magam a rovarriasztóval, még mielőtt valami ismét összemarna. Az utóbbi napok csapadékos időjárásának köszönhetően a nedves talaj gyorskeltetővé változott. Szárnyas rovarok százai repkedtek a levegőben, de jól érezhető volt a riasztó illata, még nekem is, így aztán nemigen kíséreltek meg szembeszállni velem a dögök.

Rövidesen egy útelágazáshoz érkeztem. Persze a kék jelzést sehol nem láttam, úgyhogy elő kellett vennem a még otthon letöltött gps-es kéktúra térképemet, ami a keskenyebb, növényekkel sűrűbben benőtt utat mutatta.  Természetesen. Hamarosan meglett a kék sáv is, csak jól elbújt.

Egy fél perc sem telt el és máris egy hatalmas tócsa állta utamat. Feltételezem, hogy ez állandó, de legalábbis gyakori itatója szokott lenni az erdő élőlényeinek. Az ösvény szélén a fák tövében egy lábfejnyi széles kicsiny elkerülő ösvény lett kitaposva az erre túrázó kalandorok által, tekintve, hogy a „tómeder” igen mély, túlsó végén úgy 10-15 centis. Elszáguldott mellettem egy biciklis. Az első ember, akivel ma találkoztam a falut elhagyva.

Nemsokára egy csodálatosan szép erdőben találtam magam. Hatalmasra nőtt fák alatt sétáltam, miközben kellemesen simogatott a szellő. Felnézve helyenként bekukucskált a kék ég, a fák lombjai között pedig időnként bekacsintott a Nap. Tökéletesen éreztem magam. Addig mindenféle otthoni és munkahelyi dolog kavargott a fejemben, nem tudtam tőlük szabadulni, itt viszont végre átadtam magam a tökéletes nyugalomnak. Hallgattam a madarak énekét, a szél zúgását, és akkor hirtelen minden gond kiszállt a fejemből, elköltöztek - némelyiknek állandó, másoknak ideiglenes - lakóhelyükről. Magamra hagytak a gondolatok. Egyedül voltam a kis boldogságomban...

Folyt.köv.