Néhány lépés után bal kéz felől tábla jelezte, hogy itt áll az 1825-ben létesített, majd 2014-ben felújított Erzsébet-kút, amiből jelenleg nem lehetett vizet húzni. Nem tudom, mikor lehetett, valamikor biztosan, most viszont a kutat vasrács, a rácsot pedig kődarab védte, nehogy valaki bele találjon mászni, vagy megkíséreljen vizet vételezni, már ha egyáltalán van benne.

Rövid pihenő után öles léptekkel folytattam utamat a kék jelzést tovább követve. Pár perc múlva egy rövid, ámde igen kellemetlen útszakaszon kellett túljutnom. Talpam alatt az ösvény hirtelen rendesen csúszóssá vált, így hát lassítanom kellett, ha nem akartam hanyatt vágódni. Szerencsére tényleg csak egy nagyon rövid, pár tíz méteres szakaszról volt szó. Láttam a nemrég velem szembe bicikliző srác keréknyomait, neki sem lehetett itt egyszerű lefelé jövet a száguldás.

Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett tovább, mígnem felértem a nyeregbe, ahol füves ösvényen gyalogoltam tovább. Megálltam és ismét hallgattam a madarak füttyögését, miközben ismét fölsejlett a zöld lombok között az ég kékje. Lassan elindultam, még odébb volt a hegytető, de már várt rám. Ekkor még nem is sejtettem, mekkora ajándékkal… Előbb azonban föl kellett küzdeni magam. Az utolsó 1-2 km-t már egy hangyányit erősebb és gyakorlatilag vízszint nélküli emelkedőn tettem meg. Nemsokára kiértem egy rétre, szemben egy nagy fenyő állt, alatta padok a megfáradt vándoroknak. A réten átvágva egy nagyon rövid, de gyér erdős szakasz következett, majd vadvirágos mezőn sétálva kaptam egy kis ízelítőt az ajándékomból. Elhúzta a természet előttem a mézes madzagot. Erőmet megsokszorozva szinte rohantam fölfelé, már-már sírva a gyönyörűségtől, pedig akkor még nem láttam mindent.

Egyszerűen csak hálás voltam a Sorsnak, hogy itt lehetek és részem lehet ebben a csodában. Mások nem is tudják, mit hagynak ki, amíg egy plázában mászkálnak a műfényben, s szemük csak pár méterig lát, csupa haszontalan, kivagyi tárgy után sóvárogva, majd otthon bámulják a világító dobozt, aztán úton útfélen nyomkodják a telefonjukat, miközben azt hiszik, tökéletesen felépített életük boldogabb már nem is lehetne.

Én viszont itt vagyok, a napsütötte hegytető felé tartva, s ahogy egyre följebb kapaszkodom, már nem érdekel semmi. Magam mögött hagytam városi életem és átadtam magam az eufórikus érzésnek, főleg amikor megpillantottam a 360 fokos panorámát. Álmomban sem gondoltam ekkora gyönyörűségre. A legszívesebben ordítottam volna örömömben. A látvány minden fáradtságot megért. Hosszú kilométereken át mindent látni: városokat, falvakat, hegyeket, kilátókat, adótornyokat, erdőket, mezőket. A napsütést erős szél tompította, ami pillanatok alatt megszárította vizes hátamat. Szemem a végtelen dombokat pásztázta, nem győztem betelni a látvánnyal. Nagy nehezen aztán rávettem magam, hogy egyek. Ilyen asztala nincs senkinek, mint nekem volt. Turisták jöttek, váltottunk pár mondatot, aztán mentek tovább sietősen, hamarosan eltűnve a fák között. Ismét egyedül voltam a Nagy-Szénás tetején.

Egy jó fél órát töltöttem itt, aztán fájó szívvel, de muszáj volt elindulnom. Időnként vissza-visszapillantottam, s szívembe zártam a helyet.

Folyt.köv.