Egy kis nyomozás után kiderítettem, hogy a villanypásztor markolászása ugyan nem jelent életveszélyt, csupán felvillanyozó élmény a taperolónak. Innen pár lépéssel elértük a Szilágyi Bernát-forrást. Találtunk itt padokat, temérdek szemetet, kiszáradt patakmedret. És hápogó hangokat hallottunk. Rövidesen láttuk, egy egész holló kolónia lakott az erdőben. Csapatostul röpködtek előttünk.

Az ilyen különleges pillanatokat szeretem a legjobban! Amikor olyan vadakkal találkozom, akiket láttam már állatkertben vagy a tévében, saját élőhelyükön nem, vagy csak elvétve, és még a hangjukat is hallom, úgy gondolom, kivételezik velem a Sors. Olyan kegyben van ilyenkor részem, ami sokaknak nem adatik meg egyszer sem az életében, én pedig gyönyörködhetek bennünk hosszú percekig. Az élményt pedig elraktározom az elmémben örök életemre. Jellemzően ilyenkor nem fotózok, mert mire előszedem, elindítom, addig sok mindenről lemaradok, vagy ha mégis sikerül lőnöm egy-két képet, azok úgyis értékelhetetlenek lesznek, ezt már tapasztalatból tudom.

Innen pár lépéssel elértük a Sikárosi Erdészházat, ahol begyűjtöttem aznapi első pecsétemet. Azt gondoltam, hogy az erdészháznál lesz pad, asztal, ahol le tudunk ülni táplálkozni, de semmi sem volt itt. Az előbbi forrásnál lévő padok szolgáltak ilyen lehetőséggel, mi azonban ott nem éltünk vele. Most hoppon maradtunk. Viszont hamarosan beértünk egy hűs erdőbe, ami kezdett hasonlítani a múltkor nagy élményeket szerzett Dera-szurdokra. Ez is elképesztően szép volt. Sziklák, kidőlt fák, csordogáló kis patak, a fák levelei közt beszűrődő napfény. Egy helyen találtunk padokat is, bár ha Trixi nem szól rám, hogy itt vannak, én általános bambaságomban el is megyek mellettük. (Még jó, hogy a jelzésekre néha szoktam figyelni.) Megettem az összes kajámat, éhes voltam már. Amíg egy helyben üldögéltünk, bizony elkezdtem fázni, olyan hűvös volt az erdő alján. A fapados tízórai-ebéd után gyorsan útnak is eredtünk és rövid keresgélés után, az Óperenciás-(sár)tengeren túl, ismét rátaláltunk a kékre. Innen kezdett enyhén, de hosszan emelkedni az út.

Pilisszentlászló előtt megtettük az aznapi első jelentősebb kitérőnket, amikor a „Te láttál másik utat? Nem, mert nem is volt!” című figyelmetlenségünk miatt az aszfalton kényelmesen tovább haladva megdupláztuk a faluig hátralévő út távolságát. Mire rájöttünk, hogy letérünk a jelzésről, már nem volt érdemes visszafordulni. Megnyugtattam magunkat, hogy ez az út pontosan oda vezet, ahol a kék beér a Kisrigó Vendéglőhöz. Így is lett és ekkor bekerült a második pecsétem is a 16. szakasz oldalára.

A felfestések ezen a szakaszon sokszor el vannak dugva, mert itt is keresgélni kellett, mire rátaláltunk a vendéglő kerítése melletti kicsiny ösvényre rátérve. Innen a falu főútján gyalogoltunk tovább. Természetesen járda nincs és a nagy forgalomra is figyelni kellett. (Úgy 3-4 autó is elment mellettünk, amire való koncentráció megfeszített éberséget igényel.) Az út a falu temploma mellett haladva vitt tovább és a településről kiérve szinte azonnal újabb emelkedő kezdődött, ezúttal már erősebb, nálam viszont még messze nem érte el az ingerküszöböt. Trixinek itt már be kellett vennie egy fájdalomcsillapítót a térde miatt. Kérdeztem, nem akarja-e most abbahagyni, mert innen már nem érintünk több települést, de már csak azért is végig akarta csinálni. Pedig ha tudta volna, hogy a java még csak most jön, biztos nem ezt válaszolja…

Folyt. köv.