Majdnem egész éjjel szakadt az eső. Fohászkodtam magamban korán reggel, hogy álljon el időben, legalább felülről ne essen, ha már alul valószínűleg csurom vizesek leszünk. Hála a karkötőmnek, na meg az égieknek, elzárták odafent a csapot. Még borús időben indultunk reggeli után, de ez persze semmiféle akadályt nem jelentett számunkra.

Ahol nem volt medvehagyma, ott embermagas aljnövényzeten keresztül kellett átvágni magunkat, ezért aztán lefújtuk magunkat a kis vérszívó kullancsok és a bozótból támadó mindenféle vérszomjas fenevad ellen. Áradt belőlünk a szag… Egy darabig még így mendegéltünk, mire kiértünk egy erdészeti útra, de aztán hamarosan ismét bekanyarodtunk az erdőbe, hogy tovább folytatódjon a madárdalos séta, miközben észrevétlenül ugyan, de újra átléptük Zala és Veszprém megye határát.

...hirtelen bokáig merültem a vízben. Egy pillanatra meglepődtem, hogy besüppedt alattam a homok, nem is tudom, miért, de mielőtt elkezdtem volna derékig süllyedni a patakban, már a túlparton is voltam. Trixi szép óvatosan és ezzel együtt szerencsésen átkelt a köveken és száraz lábbal partot ért. Jobb lábam már alig várta, hogy a cipőt ért víztömeg bezúduljon a zoknimba, de kellemes meglepetés volt, hogy ez nem következett be.

Továbbra is a májusi túránk keretében a 2. szakasz sík egyhangúságát ezen a napon megtörtük a 3. szakasz dimbes-dombos lankáival. Másfelől ízelítőt akartam adni Trixinek, hogy mi vár rá, ha a jövőben is velem tart majd. Eredetileg Sümegről gondoltam Zalaszántó felé gyalogolni, hogy a főbb látványosságok az út vége felé essenek, és  így legyen, ami előre hajt, amikor már fáradunk, de mivel nem akartunk menetrendhez kötődni és emiatt igyekezni, inkább reggel buszoztunk, hogy kényelmesen, időt nem sajnálva tudjunk kedvünkre bámészkodni mindenhol.

Egy kicsit nyúzottan és hátfájósan ébredtem reggel, ugyanis az ágy nekem egy kicsit puha volt, ráadásul az is nyomott a hangulatomon, hogy éjjel egy órától úgy hajnal 4-ig osztrák vadászok társalogtak nem túl halkan az épületben és bár nem viselkedtek bosszantóan, mégis többek számára zavaró volt a jelenlétük.

Reggel indultunk, ezúttal busszal a Népligetből, mivel időben ez a verzió kínálta a leggyorsabb lehetőséget, hogy eljussunk Sümegre, a következő 4 nap bázishelyére. Hévízi átszállás után kb. 3 és fél óra alatt megérkeztünk a sümegi autóbusz-állomásra, ahonnan még egy jó adag séta várt ránk a hegyoldalban fekvő szálláshelyig.

Az út mindaddig eseménytelenül telt, amíg az egész négy napos túra alatt először benéztük (nem néztük) a jelzést. Mindketten arra gondoltunk, hogy egy jó pár perce már nem láttunk felfestést. Én mondtam ki először a kételyemet, miszerint valószínűleg nem jó helyen vagyunk.

Elérkezett az utolsó túranap. Megreggeliztünk a panzióban, majd elindultunk a benzinkút felé, hogy tudjunk valami harapnivalót is venni, amit a nap folyamán megehetünk. Én két hot-dogot gyömöszöltem a táskám külső zsebébe. Kiértünk a buszpályaudvarra, ahol csak néhány ember lézengett rajtunk kívül.

Egy ideje aszfaltúton jöttem már és innen is az vezetett tovább, ami kezdte egyre jobban gyötörni a lábamat. Időnként emelkedve vezetett az út, de nem volt vészes, mivel újra és újra megkaptam az Alpok hegyeire a panorámát, s mindig meg is álltam gyönyörködni benne.

Mivel igen szép idő volt ezen a hétvégén, gondoltam, hogy sokan mozdulnak ki otthonról, s nem telt el tíz perc úgy, hogy ne találkoztam volna valakivel. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is az erdőben vagyok, hanem egy településen, ahol folyton szembejön valaki és ez a forgalom a csúcs felé egyre csak erősödött.

Ezen a napon Trixi pihenőnapot kapott, így egyedül vágtam neki a hegymenetnek. Reggel a busz indulására várva tapasztaltam, hogy mennyien készülnek a csúcsra, többen hátizsákkal, túrabottal jelentek meg a velemi busz megállójában.

Szelestének egy hosszú utcája van, ami mentén elhelyezkedik és punktum. Ez az a település, ahol semmi sem az, ami. Megint a kéktúra alkalmazást néztem, pecsét a vendéglőben. Elgyalogoltunk majdnem a falu végéig, de vendéglőt még véletlenül se találtunk.

Reggeli után vonattal indultunk Sárvárra, ott a már megszokott útvonalon gyalogszerrel jutottunk be a Nádasdy várhoz, amit most szintén nem néztünk meg belülről. Én már voltam, Trixi pedig nem mutatott nagy érdeklődést iránta. (Mindenki nyugodjon meg, ezért fegyelmit kapott!)

Kőszeg az ország egyik legszebb városa, igazi ékszerdoboz, igen gazdag múlttal rendelkezik. Legismertebb alakja Jurisics Miklós, aki 1532-ben megvédte a várost a török támadástól. 2004-ben méltán érdemelte ki „Az év települése” címet.

Hosszas vágyakozás, a téli plusz kilók ledolgozása és a megfelelő kondíció újbóli megszerzése után ismét útnak indultunk, ezúttal más taktikát választva. Nem akartam kudarcot, nagyon elszánt voltam.

2018 októberében "csúfos" vereséget szenvedtem a legkönnyebb szakaszon, bár akkor már beleszerettem ebbe a túrába. Nem is volt kérdés hát, hogy folytatom, így elszántságomnál már csak a lelkesedésem volt nagyobb.

A távoli vidéki közlekedésnek köszönhetően először Káldra mentünk vissza, innen sűrűbben indultak buszok Sümegre, mint a környező községekből. Azonban úgy gondolom, minden lehetőséget nem tudtam górcső alá venni, így ez tűnt a legésszerűbbnek akkor.

Mégiscsak elértük a vadászházat. Ez az a hely, amire nem voltunk hajlandóak annyit költeni szállásra, amennyit kértek, pedig most nagyon örültünk volna, ha itt befejezhettük volna aznapra. Tartottunk kb. fél óra szünetet, ettünk, ittunk, de elsősorban pihentünk.

Gérce határában Trixi kiszúrt egy almától roskadozó fát az út szélén, gyorsan meg is rohamoztuk. Édes, mégis jóízű alma volt. Kettőt-kettőt megettünk, és még 1-2 szemet szedtünk is elvitelre, jó lesz az később, meg nem volt még elég nehéz a hátizsák.

Reggel gyorsan összekészülődtünk és 7 óra után pár perccel el is indultunk. A vár melletti nyilvános wc-nél bélyegeztem. Vicces módon eddig ez az egyetlen pecsételésem eddig, ami videóra is lett véve...