Mégiscsak elértük a vadászházat. Ez az a hely, amire nem voltunk hajlandóak annyit költeni szállásra, amennyit kértek, pedig most nagyon örültünk volna, ha itt befejezhettük volna aznapra. Tartottunk kb. fél óra szünetet, ettünk, ittunk, de elsősorban pihentünk.
Levettem még a cipőmet is, felfeküdtem a padra, hogy vízszintben legyek és a vérkeringés normalizálódjon a testemben. Jobban is éreztem magam rövidesen, majd ismét útra keltünk. Az lebegett a szemünk előtt, hogy sötétedésre Hosszúperesztegre kell érnünk, tehát legkésőbb úgy fél hat felé oda kéne érni, mert az erdőben, hamarabb sötétedik, mint máshol. Felfrissülve indultunk tehát tovább.
A Dunántúlon banyafának hívták egykor az öreg tölgyeket. Az 1995-ben kidőlt kocsánytalan tölgyek több mint 300 éves korukban dőltek ki. Népi legendák, hiedelmek köthetőek a banyafákhoz. Mondák szerint tövükben találkoztak a seprűnyélen odaérkező boszorkányok.
A rovarok még mindig megkeserítették az életünket, de most már volt annyi változatosság, hogy időnként vett egy-egy kanyart az út és egy picit jobban kellett figyelni a jelzésekre. Néhány ilyen kanyar után azonban ismét hosszú egyenes szakasz következett és egyszer csak eltűntek a dögök. Már épp kezdtünk örülni ennek a ténynek, amikor azt vettük észre, hogy beléptünk Katicaországba. Ahány katicafaj létezik, az mind megtalálható volt itt. A hagyományos piros alapon fekete pöttyöstől kezdve a barnán át a fekete alapú piros pöttyösig minden volt és mind ránk szálltak. Ez sem volt ekkora mennyiségben üdvözítőbb, mint az addig minket hűen követő, millió repülő hogyishívják... Valahogy elég bizarrnak tűnt a jelenlétük. Felnézve az égre is jól látszott, mennyien vannak. Öröm az ürömben, hogy gyorsan kiértünk erről a részről, viszont ezután ismét a hogyishívjákok rohamoztak meg minket. Tovább csapkodtuk hát a levegőt az arcunk előtt.
Már-már az öntudatlanság határán voltunk, amikor egy idő után végre elértük Káld határát, ahol ismét ott díszlett a tábla, hogy Farkas-erdő. Kiértünk. A rovarok, mintha tudták volna, hogy a falu már nem az ő területük, elhagytak bennünket. Megszűnt az időhurok, visszatértünk ebbe a dimenzióba.
Erősen gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e ekkora utat tervezni és gyorsan rájöttem, hogy nem, aminek aztán hangot is adtam. Trixi egyetértett velem, nem ellenkezett, hogy itt most befejezzük és buszra szálljunk, hogy azzal jussunk el a szállásig. Ha egészen őszinte akarok lenni, meg tudtuk volna csinálni. Én úgy saccoltam, hogy még úgy 8 km lehet hátra (de persze több volt), ezt már nem akartuk bevállalni. Én már erősen kezdtem érezni a térdemet és a bokámat is, Trixi is hadilábon állt magával, bár a végén úgy éreztem, ő megy gyorsabban, nem én. Félő volt, ha tovább megyünk, másnap nem állunk lábra.
A káldi kocsmában benyomtam a stemplit és ittunk egy-egy kólát. Minderre úgy fél óránk volt, mert a 15.00-ás busz volt, amit elérhettünk. Miközben ittuk a kólánkat, a helyiek be-betértek egy italra és mindegyik látványosan megdöbbent, hogy két nő ül a kocsmában. Illedelmesen köszöntek, majd nem is vettek rólunk tudomást. Aztán kiültünk a kocsma előtti buszmegálló egyetlen padjára tovább várakozni. A busz pontosan jött és 10 perc múlva már le is szálltunk a foglalt szállásunknál. Itt is kedvesen fogadtak, a szobák tiszták voltak, és ami a legjobb, volt éttermük, ahol meleg vacsorával tölthettük meg este a hasunkat. Az itt dolgozók helyiek voltak, mert mindegyiknek jellegzetes, vasi tájszólása volt. Én mindenesetre nagyon szeretem az ilyet, annyira kedves. (Azt a fogasfilét, amit ott ettem, azóta is emlegetem. Mennyei volt.)
Még aznap kielemeztük magunkat Trixivel és úgy döntöttünk, itt most megállunk. Rosszul szakaszoltunk, nehéz volt a súly, amit cipeltünk, és egyáltalán, sokat akar a szarka és nem bírja a farka. Úgy döntöttünk, másnap megyünk egyből Sümegre, megnézzük a várat és délután hazamegyünk Pestre. Ám ember tervez…
Folyt. köv.
