Reggeli után vonattal indultunk Sárvárra, ott a már megszokott útvonalon gyalogszerrel jutottunk be a Nádasdy várhoz, amit most szintén nem néztünk meg belülről. Én már voltam, Trixi pedig nem mutatott nagy érdeklődést iránta. (Mindenki nyugodjon meg, ezért fegyelmit kapott!)
A 13. században épített várat egyébként nem szabad kihagyni, mindenképp érdemes időt szánni rá és végigjárni annak, aki még nem volt, hiszen teljes épségében megmaradt középkori várunk ez, melyben múzeum működik állandó és időszaki kiállításokkal. Barokk stílusú dísztermét csodás freskók díszítik, oldalfalain az ótestamentum jelenetei láthatóak. Emellett már a vár udvara is impozáns látványt nyújt a betérőknek.
Mivel ősszel már benyomtam a pecsétet, itt csak a dátumot írtam a bélyegző alá, majd elindultunk a Nádasdy Ferenc, illetve az Esze Tamás utcán, hogy a Gyöngyös patak melletti töltésen gyalogoljunk végig a tűző napon (ami az útiránynak hála, nagyjából végig a bal oldalunkat égette).
Úgy 3 km-en át így meneteltünk eseménytelenül, mire elértük a csényeújmajori pecsételő helyet. Nem időztünk sokat, haladtunk tovább, innen sajnos hosszú időn keresztül műúton, ismét a napon. Aztán végre valahára betértünk az erdőbe, árnyék vetült fejünk fölé és fellélegezhettünk. Pár perc múlva zörgést hallottunk az erdő mélyéről. Hallottuk, hogy valamilyen nagyobb testű állat mozog nem messze tőlünk. Én lemaradtam Trixitől egy kicsit, ő viszont látni vélte az őzet. Aztán egyszer csak hirtelen kiugrott előttünk az útra, talán úgy 10 méterre lehetett tőlünk, ránk nézett és már szökellt is gyorsan tovább. Az egész kb. 2 másodpercig tartott, de ismét hatalmas élményt jelentett.
Hamarosan beértünk Bögötre, ahol a kéktúra útvonaláról kicsit le kell térni, hogy bélyegezni tudjon az ember. Telefonomon a kéktúra alkalmazás, ilyen esetben ezt szoktam elővenni, hogy tudjam, hová kell menni a pecsétért. „Az épület villanyóra szekrényében.” Szuper, gondoltam, már látom is, de ahogy közelebb értem, azt is láttam, hogy le van lakatolva. Próbáltam kinyitni, hátha csak átverés, de nem az volt. Az alkalmazás fényképet is mutat az épületekről, de nem igazán tudtam belőle kivenni, hogy milyen épületről van akkor szó. Visszamentem Trixihez, akit a pihenőhelynél leültettem és a természetjáró honlapján megszereztem a hiányzó információt. A Coop üzletben, vagy a polgármesteri hivatal villanyóra szekrényében van, amit keresek. Hát kérem, nem mindegy, de így már gond nélkül megtaláltam a pecsétet a villanyóra mellett. (A kisbolt ugyanis nagypéntek lévén zárva volt.) Ettünk, ittunk és ismét útnak eredtünk. Erdőn-mezőn, aszfaltos úton, szorgalmasan tapostuk a kilométereket. Ekkor már elkezdtem érezni a talpamat, talán összegyűrődött a zokni és dörzsöli, ezért kibújtam a cipőmből megigazítottam a zoknit, de nem volt rosszul a lábamon, szóval folytattam tovább a gyaloglást. Egy darabig még kényelmetlenül éreztem magam miatta, de aztán elmúlt, még örültem is. A Szeleste előtti mezőkön találkoztunk egy családdal, közölték, hogy már nincs messze a falu, amit persze magunktól is tudtunk, de azért jólesett a megerősítés. Egyszer csak egy éles, szúró fájdalom hasított a talpamba és akkor már tudtam, hogy volt egy vízhólyagom, a kérdés már csak az, hogy vajon mekkora. Leültem az út szélén a földre és megvizsgáltam a helyzetet. Egy körömnyi nagyságú hólyag volt. Persze indulás előtt arra nem gondoltam, hogy elsősegélyhez is kellene csomagolnom, mindösszesen fájdalomcsillapítót tudtam felmutatni, de azt sem ilyen jellegű fájdalomra. Maradt tehát a sántikálás Szelestéig. Amikor már bejáratódott, akkor már egészen jól tudtam rajta járni, sántaság nélkül is működött a dolog. Rövidesen elértük Szelestét.
Folyt. köv.
