Az út mindaddig eseménytelenül telt, amíg az egész négy napos túra alatt először benéztük (nem néztük) a jelzést. Mindketten arra gondoltunk, hogy egy jó pár perce már nem láttunk felfestést. Én mondtam ki először a kételyemet, miszerint valószínűleg nem jó helyen vagyunk.

Ellenőriztem a telefonomon az útvonalat és valóban le kellett volna kanyarodnunk. Szerencsére azért nem kilométerekben értendő a fölöslegesen megtett táv, nagyjából úgy 200 méterrel mehettünk túl. Amerről jöttünk, onnan nem látszódott a felfestés, csak az eltévedt irányból. Elbambultunk mindketten, van ilyen.

Innen már nem voltunk messze Szelestétől, s hamarosan el is értük a falu szélső házait. Korábban gondoltam rá, hogy összeszedek valami botot, ami alkalmas megvadult kutyák elüldözésére fénykard helyett, végül nem tettem, mert mire észbe kaptam, már el is értük a falut. Olvastam, hogy ezen a részen egy őrült kutya szokta nem annyira nyájas módon üdvözölni a turistákat, de hála istennek, most nem került elő a pára. Megkönnyebbültem, mert nem akartam volna bántani, viszont az ember önkéntelenül is védekezik, ha úgy szükségeltetik.

Jó hosszú település ez a Szeleste (ahol semmi sem az, ami). Elég sokat kellett gyalogolnunk, mire a régi bélyegzőhelyes kocsmáig eljutottunk. Itt ismét jólesően megittunk egy-egy hideg kólát, majd átsétáltunk az arborétum előtti pihenőig, és megállapítottuk, hogy a fél 6-os buszig még bőven van időnk. Ennyit a fájós lábunkról, meg hogy nem leszünk olyan gyorsak, mint eddig… Sebességrekordot döntöttünk.

A busz időben megérkezett és lám, a délelőtti kenguruba zárt gyerekes házaspár ült rajta. Nem tudom, hogy csinálták, de valószínűnek tartom, hogy nem mentek végig, ahogy mi, hanem félúton buszra szálltak valahol.

Szombathelyre visszaérve megnéztük a főteret, ahol egy pubba beültünk egy kávéra, megünneplendő, hogy a szakaszt sikeresen teljesítettük. Nagyon jól éreztem magam, igazi sikerélményem volt és rettentő büszke voltam magamra/magunkra. Nem érdekes, hogy hány vízhólyag nőtt a lábamra, mennyire égtem le a napon, mennyire volt elegem éppen az adott percben, minden pillanata megérte. A sikeren felbuzdulva még elszántabb lettem és hamarosan mindenképpen folytatom az utat.

Húsvét hétfő reggelén igyekeztünk korán megreggelizni, mivel a vasútállomásig 2 km-t kellett legyalogolni a sok csomagunkkal és a 9:10-es intercityvel akartunk Budapestre jutni. A jegypénztárnál aztán nem túl szomorúan közölte velünk a hölgy, hogy minden jegy elkelt. Kénytelenek voltunk az egy órával későbbi vonatra jegyet váltani, ami ugyan olcsóbb volt, cserébe plusz egy órával hosszabb menetidőnek örvendhettünk. Sebaj, több is veszett Mohácsnál, jó lesz nekünk az is. Persze ha a 9:10-es intercityről nem csatolják le az utolsó két kocsit, akkor jutott volna hely… Így végül fél 2-kor értünk a Déli pályaudvarra.

Nagy szerencsénk volt, hogy minden nap szikrázó napsütésben volt részünk (így legalább leéghettünk) és az esőkabátot is a szálláson hagyhattuk. A majdnem állandóan lengedező szél kellően hűtötte a levegőt, így nem kellett verítékben úsznunk (annyira). A szállás talán nem volt a legszerencsésebb választás, mert utcára néző ablakai miatt az éjszakai forgalom zajára rendre felébredtem (hát jó, bevallom, nem vagyok túl mélyen alvó). Reggeli minden nap ugyanaz volt: virsli, gépsonka, szalámi, ünnepnapokon kalács és húsvéti sonka meg főtt tojás is (ezért vettem utolsó nap hot-dogot, abban legalább volt virsli). Jó jó, akadt joghurt és zabpehely is, de az ugyebár egy túra előtt pont annyira elég, hogy fejre álljon az ember.

Összességében azért inkább haza se jöttem volna, csak gondoltam, pihentetem egy kicsit a lábam, hogy legközelebb is legyen helye az új hólyagoknak.

Lépések száma: 29502, megtett távolság: 22.77 km, átlagsebesség: 4.57 km/h, elégetett energia: 1562 kcal