Reggel gyorsan összekészülődtünk és 7 óra után pár perccel el is indultunk. A vár melletti nyilvános wc-nél bélyegeztem. Vicces módon eddig ez az egyetlen pecsételésem eddig, ami videóra is lett véve...

Útközben tettünk egy kis kitérőt az egyik élelmiszerboltba, hogy legyen ebédünk is, majd nyakunkba vettük a várost. A csónakázótónál sikeredett az első és egyetlen letérésünk, mert a kis hídon kell átmenni bal felé az elágazásnál, de persze ahová kéne jel, ott el van dugva, ahol pedig nem kéne (annyi), ott szinte minden fán van. Szerencsére hamar rájöttünk, hogy nem jó irányba haladunk és gyorsan visszafordultunk. Innen már nem volt tévedésünk. Legalábbis ilyen jellegű.

A városból kifelé menet elhaladtunk a fürdő mellett, majd átkeltünk a Rábát átszelő hídon és sikerült a 84-es úton is könnyedén átjutnunk. A hosszú, de szerencsére aznap reggel nem túl forgalmas műutas szakasz megtétele után végre bekanyarodott a jelzés az erdőbe. Ahogy távolodtunk az úttól, úgy csöndesedett az erdő. Sajnos az a tapasztalatom az egész út során, hogy rengeteg szemét van ezekben az erdőkben. Kezdve a zsebkendőktől, az üdítős dobozokon és a műanyag virágcserepeken át az ösvény közepére hányt építési törmelékig, mindent láttunk. Egy kicsit csalódtam, mert azt gondoltam, hogy az amúgy szép erdőben, mindentől távol nem fogok ilyen méretű szennyezéssel találkozni. Amúgy ahol volt is pihenőhely, ott sem találtunk sehol egyetlen szemetest sem, ahol az ember meg tudna szabadulni az útközben termelt hulladékától, ezért aztán sokan úgy gondolják, hogy egyszerűbb eldobni, mint cipelni. Sajnos. Nem mintha nagy súly lenne egy papírzsepi vagy egy szalvéta, amibe a kaja volt csomagolva.

Sitke felé a Haraszti-erdőn áthaladva, hosszú és nyílegyenes út vezet, egyetlen bal kanyarral fűszerezve. Már ebben az erdőben megtapasztaltuk a repülő rovarok vendégszeretetét. Én persze otthon felejtettem a rovarriasztót és a kullancskiszedőt, hiába írtam 3 napig a listát, mit kell csomagolnom. Trixinél viszont volt spray, amivel befújtam magam, de ez csak úgy öt percig volt hatásos, utána mintha mi sem történt volna, a pókszerű, világosbarna repülő kullancsizé rovarok úgy csimpaszkodtak a pulóverembe, hogy lesöpörni sem lehetett őket, csak egyesével megfogni és leszedni, de teljesen hiábavaló volt minden próbálkozás, főleg amikor megállt az ember valamiért. Akkor aztán úgy jöttek, mintha mi lettünk volna az élő légypapír…

Végre elértük Sitkét, ami az erdőbe téréstől számítva majdnem 5 km. Érdekes, hogy ezen a szakaszon minden km többnek tűnik, mint amennyi. Nincsenek támpontok, nincs sok látnivaló, nincs egy tereptárgy, egy domboldal, ami megtörné az egyhangúságot, csak megy és megy az ember, miközben azt hiszi, hogy halad is, közben pedig alig. Máskor 5 km könnyebben lecsúszik a torkomon, de itt ugyanez sokkal többnek érződött. Elhaladtunk a kis kápolna mellett, majd a falu szélén a szántóföldeknél gyalogoltunk tovább. Takaros telkek mentén sétáltunk, de egy árva lélekkel sem találkoztunk. Sitkéről kiérve elértük az alginitbánya bejáratát, ahol ki volt írva, hogy „banyaterület, idegeneknek belépni tilos”. Na, gondoltuk, jó helyen vagyunk, ez itt a mi helyünk.

Folyt. köv.