Reggel indultunk, ezúttal busszal a Népligetből, mivel időben ez a verzió kínálta a leggyorsabb lehetőséget, hogy eljussunk Sümegre, a következő 4 nap bázishelyére. Hévízi átszállás után kb. 3 és fél óra alatt megérkeztünk a sümegi autóbusz-állomásra, ahonnan még egy jó adag séta várt ránk a hegyoldalban fekvő szálláshelyig.
Sajnos csak két héttel előbb foglaltam szállást, ami egyúttal azt is jelentette, hogy már minden belvárosban lévő apartman, vendégház, utcai pad foglalt volt. Trixit egy kicsit meghajtottam fölfelé, de muszáj volt tempósra venni a lépést, mert már erre a napra is túrát terveztem és a busz menetrendjéhez kellett igazodnunk. A szálláson éppen nem találtunk senkit, de egy gyors telefon után hamar megkerült a házigazda és mindjárt le is pakolhattunk. Elintéztük a formaságokat és már indultunk is vissza a buszokhoz, hogy még időben elérjük a Káldra tartó járatot. Itt hagytuk abba ősszel megroggyant tagjaink miatt a 2. szakaszt. Bő félórányi buszozás után megérkeztünk a már ismerős buszmegállóba, innen indultunk a könnyűnek és rövidnek ígérkező, bemelegítő túránkra Hosszúperesztegig. Az elmúlt hetek esős időjárásának köszönhetően nem szenvedtünk hiányt sárból és tócsából, ez az egész túra során leleményességre késztetett bennünket.
A faluból kiérve már rögtön az erdő szélén érezni lehetett a csapadék kitartó munkásságát. Jobban tettük ugyanis, ha a keréknyomok helyett a köztes füves részen lépdeltünk. A levegő hőmérséklete megközelítette a zimankót, ennek azért is „örültem” nagyon, mert melegebb ruhát egy széldzsekin kívül nem vittem magammal, mondván a múltkor sem kellett és 17 fokban minek, de most a 17 foktól jócskán elmaradtak a számok.
Néhány száz méter megtétele után hangos zsongásra lettünk figyelmesek, ám a méhkaptárokat csak akkor vettük észre a fák között megbújva, amikor megálltunk hallgatózni, addig ugyanis a lábunk elé kellett figyelni a víz miatt. Szerencsére annyira nem voltak közel, hogy támadásként ítéljék meg közeledtünket, de az is lehet, hogy a télies időjárás miatt le voltak lassulva, így végül egyetlen méhvel sem találkoztunk. Az erdőben a sok esőnek köszönhetően fantasztikus illatokat inhalálhattunk, ami felért egy stressz-terápiával. S hogy valóban ne agyaljunk a hétköznapokon, hamarosan azon kellett törpölnünk, hogyan kerüljük meg a „faltól-falig” mély tócsát, ami az utunkat állta. Mivel se jobbról, se balról nem lehetett kikerülni, maradt a dzsungelharc. Az erdő vendégmarasztaló ágas-bogas növényzete gondoskodott a felejthetetlen pillanatokról, de akkor is mi győztünk. Innen balra kanyarodott az út és egy mezőn gyalogoltunk hosszan, ahol egyre több bíborherét láttunk piroslani a fűben. Ezt rövidesen egy vadlesből is szemrevételezhettem. Alant, ameddig a szem ellátott, bíborhere virágzott.
A bíborhere pillangósvirágú, kiváló talajjavító takarmánynövény. Minden állat szívesen fogyasztja, szereti a csapadékot, a szárazságot nehezen tűri. A májusi cserebogárral nincs túl jó viszonyban, a kártétel miatt a bíborhere rendszeres látogatója a rendőrségnek, ahol már számos eljárás van folyamatban a cserebogárral szemben.
Tovább mentünk, a felpuhult talaj olyan volt a lábunk alatt, mintha valami lápvidéken járna az ember. Hirtelen megálljt parancsoltam magunknak, majd az elöl menetelő Trixi orra elé mutattam. Úgy 50 méternyire egy őz vágtatott át keresztbe a bíborhere mezőn, majd minket észre sem véve eltűnt az erdőben. Cuki fehér popsijával igazán üdítő színfoltja volt a napnak.
A Hosszúpereszteg határában lévő búzatábla zöld kalászai hullámoztak a szélben, míg mi a homokban lévő lábnyomokat próbáltuk azonosítani. Róka, őzike, meg a mamája magassarkúban… vagyis vaddisznó. Még néhány lépés és meg is érkeztünk a Vasi-hegyhát és a Kemenesalja találkozásánál fekvő Hosszúperesztegre, ami a nevéhez híven valóban hosszú, s melyet a 8-as út szel ketté ezen a részen már nem túl erős forgalmával. A rendezett kis település templomáig sétáltunk, ahol pecsételtem a füzetembe, majd visszamentünk az útkereszteződéshez, ahol a buszmegálló is volt. Szerencsénkre csak pár percet kellett várnunk a sümegi buszjáratra, amivel 40 percnyi zötykölődés után ismét a vár alatti buszmegállóban találtuk magunkat. Kényelmesen kezdtünk fölsétálni a szállásunkig, ám útközben hirtelen ötlettől vezérelve betértünk a ferences kegytemplomba kicsit nézelődni.
A Sarlós Boldogasszonynak szentelt Ferences Kegytemplom és Kolostor barokk épülete a török hódoltság idején védelmi célokat szolgált. A főoltár mögött egy Pieta szobor található, melyet ferences szerzetesek készítettek. Az évszázadok során a templomot több sorscsapás érte, de a Szent Szűz szobra sosem károsodott, csak az 1911-es gyújtogatásban perzselődött meg az alja. A templom 1699 óta Mária kegyhely és zarándokhely, Berghoffer Mária Zsófia csodálatos gyógyulása tette szent hellyé. Azóta is számos gyógyulás történt a szobornak köszönhetően.
Lépések száma: 19968, megtett távolság: 11.66 km, átlagsebesség: 4.43 km/h, elégetett energia: 810 kcal
