Ahol nem volt medvehagyma, ott embermagas aljnövényzeten keresztül kellett átvágni magunkat, ezért aztán lefújtuk magunkat a kis vérszívó kullancsok és a bozótból támadó mindenféle vérszomjas fenevad ellen. Áradt belőlünk a szag… Egy darabig még így mendegéltünk, mire kiértünk egy erdészeti útra, de aztán hamarosan ismét bekanyarodtunk az erdőbe, hogy tovább folytatódjon a madárdalos séta, miközben észrevétlenül ugyan, de újra átléptük Zala és Veszprém megye határát.

Innen még kb. 3 km-nyi gyaloglás volt a Sarvaly erdészházig, de már vízszintes, időnként alig észrevehetően lejtős terepen. Az erdészház környékén néhány turista ücsörgött, leginkább a Sarvaly-forrás mellett, de összesen nem voltak tízen. Ülőalkalmatosság nem akadt az erdészháznál, így gyorsan csak pecsételtem, ittunk és már indultunk is. Kényelmesen baktattunk tovább egyenesen, lassan feltűnt előttünk ismét a vár, bár a város még 4 km gyalogutat jelentett. Menet közben újra szembetaláltuk magunkat egy óriás pocsolyával, talán az eddigi legnagyobb kihívást ez jelentette. Mindkét szélén hosszan elnyúlva magas, áthatolhatatlan, benyúló bozótos akadályozta az áthaladást. Itt elpakoltam a hátizsákomba mindent a kezemből, mert ha zuhanok, legalább a kütyüim ússzák meg szárazon az eseményeket. Azt ne kérdezzétek, hogy lehet valamit szárazon megúszni... Fejvakargatva tanakodtunk, hogy volna lehetséges az átjutás anélkül, hogy belezuhannánk a tócsába. Végül úgy döntöttünk, hogy a Trixi által használt túrabotok segítségével fogunk átkelni az út teljes szélességében és legalább ugyanolyan hosszan elterülő tengeren. Fenékkel félig bemásztunk a bozótba (már egy szép látvány volt... a bozótnak), a botot pedig belenyomtuk a vízbe és arra támaszkodva, popsival törve az utat hibátlanul kiviteleztük a mutatványt. Még jó, hogy senki nem látott minket, mert biztos hétrét görnyedt volna a röhögéstől. Két hülye picsa seggel a bokorban, botra támaszkodva, derékszögben hajladozva... Viszont első alkalom, hogy hasznát vettem a botoknak, mióta megvettem őket.

Innen nem messze jelölt a térkép egy őskori kovabányát, ami egyben geológiai bemutatóhely is. Ajánlottam, hogy nézzük meg, bár ekkor még nem sejtettem semmit. A bánya bejáratát nem találtuk, ezért a mellette lévő kempingbe besétáltunk, hátha ott van. Egy fiatal srác messziről integetett nekünk, majd szótlanul elkanyarodott. Egy ott dolgozó férfi útbaigazított bennünket, hogy a bánya nem a kemping területén található, hanem az elkerített részen, amerről jöttünk. A kaput nyissuk ki nyugodtan és persze csak saját felelősségre mehetünk be. Amúgy meg kövessük a fiatalembert, ő is oda megy. A kapunál utolértük a fiút, huszonpár éves lehetett, szőke, raszta hajú, szandálos. A kaput nagy nehezen sikerült kinyitnia, de egy zárt épületen kívül nem volt ott semmi, csak még egy kapu, elé erősen benőve egy bokor, amit azért a sarkig tárt kapunál ki lehetett kerülni, csak a hátizsák ne lett volna rajtunk. Majdnem derékig érő növények, sehol egy ösvény, így aztán pár méter után visszafordultunk, ki a kapun. Nem értettem, hogy lehet ez a hely geológiai bemutatóhely és hol lehet itt bánya? Tanakodunk egy kicsit, mi legyen, amikor hangos fütyülést hallottunk. A fiú jelzett, hogy talált valamit, és integetett, hogy menjünk utána. Újból átpréseltük magunkat a kiskapun, Trixit a bokor jól össze is karistolta, szóval ő itt bemondta az unalmast, én viszont mentem tovább. Néhány tíz méter megtétele után észrevettem egy esőbeálló-szerűséget, alatta ismertető táblák az őskori bányászeszközökről.

Néhány eszköz ki is volt rá rakva, néhány már hiányzott. Pár méterre innen feltáró gödröket találtam, de lemenni nem lehetett egyikbe sem. És ennyi. Ezen kívül az égadta világon semmi látványosság nincs itt, csak gaz, amiben igen nehéz lépkedni. Mivel nem tudtam eléggé értékelni a helyet, gyorsan el is hagytam a terepet. A kapunál Trixi várakozott türelmesen. Nem kellett neki kétszer mondani, hogy menjünk tovább, már úton is voltunk.

Egy picit megijedtem, hogy a forgalmas műúton kell gyalogolnunk, de szerencsére előtte pár méterrel bevitt a jelzés egy gyalogösvényre. Alig tettünk meg pár lépést, hirtelen megállásra kényszerültünk, mert egy méterrel a lábunk előtt egy sikló hevert. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy él-e vagy döglött, mert úgy nézett ki, mint egy leeresztett kerékgumi. Aztán megmozdult. Trixi itt már falfehér volt. Mázlink volt, hogy nem felénk indult el, mert akkor én is fejvesztve menekültem volna onnan, így viszont eljátszhattam, hogy bátor vagyok. Szóval köszönet a karkötőmnek, ami megint csak szerencsét hozott.

Innen már eseménytelenül telt az a másfél kilométer, ami a városközpontig még hátra volt. A vasútállomásig nem mentünk el, mivel a pecsétet előző nap megszereztem, a vár alatt a szokásos útvonalon mentünk tovább, fel a szállásra. Eseménydús nap volt a maga bő 26 km-ével és 7 és fél órás menetidejével, de sok szép dolgot láttunk, ami emlékezetes marad.

Lépések száma: 35767, megtett távolság: 26.63 km, átlagsebesség: 3,5 km/h, elégetett energia: 2056 kcal