Mivel igen szép idő volt ezen a hétvégén, gondoltam, hogy sokan mozdulnak ki otthonról, s nem telt el tíz perc úgy, hogy ne találkoztam volna valakivel. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is az erdőben vagyok, hanem egy településen, ahol folyton szembejön valaki és ez a forgalom a csúcs felé egyre csak erősödött.
Hamarosan kiértem az árnyasból és újra a napon kellett haladni, ráadásul megint inkább a bal felemet sütötte jobban a Nap. Az erdő fölfelé menet egyre hiányosabb volt, rengeteg fát kivágtak, több száz négyzetméteren hiányzott az erdő. Aztán ismét egy elágazás következett és csak sejteni lehetett, hogy vajon melyik irányban folytatódik a helyes út. Erős és hosszú emelkedő következett, kétszer meg is kellett állnom szusszanni. A talpamat éreztem, de fölfelé még nem volt annyira vészes.
Amikor az ember azt gondolná, hogy most már itt a vége, akkor kell még némi kitartás, mert még nincs vége, még mindig van legalább egy kilométer hátra. És ugyan még mindig fölfelé, de a nehezén itt már túl van az ember. Aztán végre megpillantottam az esőbeállót és tudtam, hogy megérkeztem. Egy kicsit (nem kicsit, inkább nagyon) elvette a pillanat varázsát, hogy rengetegen voltak a kilátónál, aminek épülete kisebb, mint gondoltam. Mondhatnám úgy is, hogy annyian voltak, mint az oroszok, de inkább úgy mondom, annyian voltak, mintha lift is közlekedne, ugyanis 80 feletti nyugger csoportok is ott tobzódtak bottal a kezükben (nem túrabottal, tatabottal). Nem tudom, hogy jöttek fel, de meg kellett volna kérdeznem őket, mi az örök fiatalság és fittség titka. Talán napokkal azelőtt indultak, talán a rég elveszett, azóta megöregedett turistákat találták meg és gyűjtötték össze, hogy egyben levigyék őket a hegyről, nem tudom.
Pecsételtem a kilátónál lévő információs táblán található bélyegzővel, aztán lepakoltam egy idős osztrák házaspár mellett egy asztalnál a padon, hogy igyak, mire azok láthatóan végigmértek és megjegyzést tettek rám, ami akkor se érdekelt volna, ha értem, de sajnos németül nem tudok. Minden asztal és pad zsúfolásig tele volt, egyedül mellettük akadt még némi hely és igazán nem tartottam fel őket semmiben, még csak sokáig sem. Inkább megmásztam a kilátót, hogy lássam azt a híres-nevezetes panorámát. Na, az tényleg pazar volt.
A kilátó három szintes épülete pontosan a magyar-osztrák határon áll, bejárata az osztrák oldalról nyílik, mindjárt vele szemben egy határkő áll a lépcső mellett. A Dunántúl és Burgenland legmagasabb pontja a maga 883 méteres magasságával. A kilátó fából épített elődje már 1891-ben létezett, s 1909-ig állt, majd 1913-ban épült fel helyén a mai kilátó. A vasfüggöny az osztrák oldalon hagyta a kilátót, mely 1990-től szabadon látogatható. A bejárat felett napóra jelzi az időt. Az egykori vasfüggöny helyén ma nyírfaerdő növekszik, mely élesen elüt a környezetében található fenyves erdőtől, így jól látható, hogy hol húzódott annak idején a kerítés. Tiszta, páramentes időben a Balatonig is el lehet látni.
A távolban a Rax-Alpok havas hegycsúcsai és Burgenland dombjai az egyik oldalon, a másikon pedig az Alpokalja lankái, valamint a Kisalföld, a Fertő-Hanság és a Kemeneshát végtelen síksága gyönyörködteti a szemet. A kilátó legalsó szintjén az államhatár létrejöttéről olvashatunk hosszan információkat. Miután kinézelődtem magam, úgy döntöttem, elindulok lefelé, ezúttal már ismét a kéktúra hivatalos szakaszán. Enyhe lejtmenetre számítottam és reméltem, hogy nem kell nagyon megterheljem vízhólyagos, fájó talpamat. Ezzel az elején nem is volt gond.
Kb. 2 km-en keresztül a kék jelzés az államhatár mellett visz. Kaptam is az sms-t az osztrák telefontársaságtól, hogy üdvözöljük, ilyen és ilyen tarifával locsoghatok, ha szükségét érzem.
A Hörmann-forrás mellett gyakorlatilag megállás nélkül eljöttem, mivel a forrásnál gyerekek ugrabugráltak, a pihenőhelyeken pedig megfáradt szüleik feküdtek keresztbe a padokon, nehogy más is meg tudjon pihenni. Kicsit idegesítő volt, hogy ahány látnivaló akad a környéken, ott mindenhol több tucat ember tobzódik, sehol nincs az embernek nyugta.
Továbbmenve megebédeltem gyaloglás közben, úgysem volt hová leülni. Ahogy ereszkedtem egyre lejjebb, úgy kezdtek ritkulni a kirándulók. Már-már azt hittem, egyedül vagyok végre, amikor elértem a Stájer-házakat, de gyorsan kiderült, hogy itt is sokan bujkálnak a padok környékén...
A Stájer-házak műemléki védettséget élvező múzeum, erdei iskola és szálláshely. Az épületeket Kőszeg városa építtette lakóháznak 1770-ben Stájerországból idehívott erdész családok számára, akik egészen 1954-ig laktak itt. A házak falai agyagba ágyazott terméskövekből készültek, a tetőt fazsindely fedte. Az évek alatt csak kisebb átépítések zajlottak, a felújítás során megőrizték eredeti arculatukat. 1920-tól működik itt panzió. A házak között található haranglábhoz tartozó harang a szombathelyi Falumúzeumban található. 1947-ben itt mérték a hótakaró vastagságának magyarországi rekordját, 151 cm-t.
Folyt. köv.
