Miután útra készre pakoltam magam, nekivágtam az utolsó napnak. Bakonykútiból kiérve azonnal emelkedni kezdett az út, hogy hamarosan a fennsík tetején találjam magam, ahol tűző napon, szemtelen piaci legyek társaságában töltöttem az időmet, cserébe többször szép panorámában volt részem. Az út egy jó része árnyék nélkül vezetett, csak időnként engedett fellélegezni az erdő a Nap égető sugarai alól.

Kiértem az erdőből és fenyvesek mentén haladtam tovább, szúrós mezei virágok között. Szemben a Vértes tömbje volt már látható a távolban. Alig érzékelhető keréknyomokon vezetett a jelzés, majd egy rövid erdős rész előtt egy óriási tócsa állta az utamat. Itt gondolkodóba estem, hogy tudnám kikerülni úgy, hogy ne kelljen úsznom.

Mivel este korán elaludtam, reggel már 6-kor felébredtem, de még egy órát ráhúztam és félálomban pihentem tovább. 7-kor aztán elkezdtem összeszedelőzködni, majd lementem reggelizni. A szállásadóm olyan parasztreggelivel várt, hogy azóta is emlegetem. Mangalica szalonnás, zöldséges tojásrántotta, paprikával, paradicsommal, uborkával, lilahagymával, friss kenyérrel, kávé, tea, kalács és házi baracklekvár, mi szem-szájnak ingere.

Egy keskeny, de sűrű erdős részen átvágtam, mert láttam, hogy a kilátóhoz vezető út ott vezet tőlem pár méterre. Innen kényelmes sétával pár perc alatt elértem a néhány évvel ezelőtt átadott faépületet, melynek mind a 18,5 méterét megmásztam.

Reggeli és összepakolás után nagyjából fél 9 felé indultam útnak. A táskám hevederjét szorosabbra állítottam a derekamon, mert arra jöttem rá, hogy a hátizsák szinte teljes súlyát a vállam tartja, ahelyett, hogy a csípőmön lenne, emiatt fájdult meg annyira az egész felső testem. Az elején egy kicsit kényelmetlen volt még a szorítás, de hamar megszoktam és így már nem húzta annyira a vállamat a súly.

Szépalmapusztát elhagyva egy darabig még kísért a hegy tetején lévő radarállomás óriás golflabdájának fehérlő látványa, ám rövidesen megérkeztem Borzavárra, ahol a polgármesteri hivatal ablakához szerelt pecséttel bélyegeztem. Kicsit odébb leültem a buszmegállóban lévő padra pihenni, bár sok árnyék nem adódott. Az érkező busz is megállt, hogy felvegyen, de integettem neki, hogy menjen csak tovább, nem kell a fuvar.

Reggel 6-kor indultam otthonról, hogy a 6.45-ös buszt elérjem. Szakadt az eső, én meg csak bíztam benne, hogy nem lesz így egész nap, különben alaposan bőrig fogok ázni. Bázisszállás híján ezen a túrán a nagy hátizsákba pakolva vittem magamon 4 napi életem. Reméltem, hogy bírni fogom cipelni 9 kilósra sikeredett cókmókomat. Egy kicsit tartottam ettől a 4 naptól, de gondoltam lesz, ami lesz, nekivágok. Persze ismét egyedül. Ezt is meg lehet szokni.

A térképet nézegetve bíztattam a lányokat, hogy már nincs sok Törökmezőig, ott leszünk félúton. Ezen hír hallatán elszörnyedtek. „Még csak ott leszünk félúton? Hiszen már annyit mentünk.” Tényleg nem kellett már sokat menni és meg is érkeztünk a törökmezői turistaházhoz. Itt harmadszor is összetalálkoztunk a futónővel, s már ismerős mosollyal köszöntöttük egymást.

Az eredeti tervek szerint az egész szakasz egyszerre történő bejárása volt a cél, de mivel két olyan barátnőmet vittem magammal, akik 20 km-t még sosem mentek egyhuzamban, ezért kezdésnek a szakasz első felét próbáltuk bejárni. Én jóval korábbi indulást terveztem, hogy még a nagy meleg beállta előtt felérjünk a kilátóhoz, de Ági a világ végén lakik, ahol már a madár se jár, így hozzá igazodva a 7 órás vonat elérését irányoztuk elő.

Kisétáltam a buszmegállóhoz, felültem a hévízi buszra és kb. negyed óra múlva már ott is voltam. Elindultam a tó irányába, de sokáig nem láttam belőle semmit. Mielőtt az én utam elkanyarodott volna, végre megpillantottam a tavat.

Ismét korán keltem, hogy még a hőség előtt letudjam legalább az út egy kicsiny részét. Ahol első nap felszálltam a buszra, ott szálltam le most reggel. Út közben a két nappal ezelőtt meghódított Rezi vára tündöklött ki időnként fehér falaival a zöld hegyoldalból. Mosolyogva gondoltam vissza ott átélt kalandjaimra.

Megérkeztem Szigligetre, ahol egy derékszögű bal kanyarral el is indultam hegynek fölfelé. Pecsételtem a borszaküzlet pincefolyosóján, majd úgy döntöttem, tovább megyek Badacsonytördemic felé és befejezem a szakaszt, majd visszajövök Szigligetre és megnézem a várat is, akkor már kényelmesen. Úgyis azt terveztem, hogy hajóval megyek vissza Keszthelyre, ne legyen olyan "egyhangú" az utazás.

A Szent György-hegy tetején való nézelődés után valahogy mégis erőt vettem magamon, de csak mert muszáj volt, és elindultam lefelé. Ami hajtott, hogy a szigligeti várat – ahol úgy jó 15 évvel ezelőtt már jártam – megnézem. A lefelé vezető út enyhén lejtett csupán, kényelmesen, jól járható úton haladtam, miközben arra gondoltam, itt a hegyen kizárt, hogy madáron kívül más, nagyobb testű állattal találkozzak.

Kifejezetten vártam már ezt a napot, ennek a túrának a legszebb része következett. Éjjel nem aludtam túl jól, elég meleg volt és rettenetesen viszkettek a szúnyogcsípéseim. Reggel izgatottan keltem és már alig vártam, hogy negyed 7-kor beérkezzen az állomásra a vonatom, amivel Tapolcára mentem. Természetesen késett, de kellemesen elüldögéltem egy padon. Kicsi piros Bzmot érkezett, ilyennel még úgysem utaztam. A tapolcai vasútállomástól vezetett az út a városon keresztül, útba ejtve a Malom-tavat is.

Alig akartam elhinni, hogy aznap már másodszor kerülök ilyen helyzetbe. Nem volt mit tenni, a reggel megszerzett rutinommal már nem éreztem akkora kihívásnak az ügyet (bár nem esett jól) és pár méter után észrevettem az ösvénynek is alig nevezhető utat, amin már egy hangyányit könnyebb volt lépkedni.

Egy keskeny patakon átkelve az erdőben aztán egyre inkább emelkedett az út (meg a hangulatom is), bár a hely gyönyörű volt a magasra nőtt fáival. Hamarosan elértem a Rezi várához vezető elágazáshoz. Innen még úgy 1 km-t kellett gyalogolni a várhoz a jelzett tanösvényen, de természetesen emiatt nem hagytam ki, mert ki tudja, mikor járok erre legközelebb.

Gyors reggelizést követően felültem a 6.20-as zalaszántói buszra, hogy még a nagy meleg beállta előtt letudjam az út egy részét. Ez nem volt szép kifejezés, mert a kéket én nem letudni akarom, hanem átélni, de az ember abban bízik, hogy korán reggel még komfortosabban tud természetjárni, mint a déli forróságban.

A Kő orra nevű kilátóhoz vezető gazos elágazást elhagyva tovább indultam lefelé és a kimaradt panorémáért cserébe az Alsó-Szőlőhegyi kilátónál egyedül tölthettem egy jó fél órát egy nemzeti színű padon üldögélve, időnként fekve, szúnyogok társasága nélkül, csodás panorámával a lábam alatt, a Tapolcai-medencétől a Balatonig.

Ezt a túrát egyedül csináltam végig. Hiába hirdettem meg magam, senki nem akart velem jönni, vagy csak egy adott napon, de az így jelentkezők sem voltak biztosak magukban, hát maradt a magány.  Ami egyfelől jó volt, mert teljesen a magam ura voltam, nem kellett alkalmazkodnom senkihez, akkor indultam, akkor álltam meg, akkor pihentem, amikor épp jólesett. Másfelől viszont adott némi okot az idegeskedésre a családomnak.

A Szajki tavak buszmegállóban még megnéztük, mikor indul innen bárhová is busz, de 14.45-ig sehová nem lehet menni tömegközlekedéssel. Az még 4 óra!! Közben kitaláltam, hogy a fene se fogja rábízni magát mások kegyelmességére, gyalogoljunk inkább vissza Hosszúperesztegre, nincs az olyan messze. Ott már úgyis szinte otthon vagyunk.